2019. július 3., szerda

Könyves szösszenetek - Cecelia Ahern: Where Rainbows End

Tavaly kezdtem olvasni és idén fejeztem be. Igazán jól indult így az évem. :) Nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz a könyv, mert az ebből készült filmet nagyon szerettem. Hát, más volt, egyáltalán nem erre számítottam. 

forrás: moly.hu

Egy részről sokkal izgalmasabb a könyv, mivel sokkal nagyobb időintervallumot foglal magába, mint a film. Nagyon szerettem Rosie és Alex barátságáról olvasni, ami kisiskolás korukban kezdődött, és idős korukig kitartott. Ráadásul mindezt levelek, emailek és csetelések formájában követhettem nyomon! Kissé megdöbbentem az első felismerés alkalmával, hogy ez nem egy "rendes" regény, de aztán persze nem volt vele semmi gond. Beszippantott egy pillanat alatt, hiszen Rosie fantasztikusan jól megírt karakter, jókat nevettem és bánkódtam vele együtt. Ráadásul annyira jó szövege van a szereplőknek, tényleg felüdülés olvasni! 

Más részről, mindamellett, hogy egy könnyed regénynek tűnik, a Where Rainbows End nagyon fontos és komoly témákat feszeget. A mindent átvészelő barátság, a már kevésbé erős szerelem, a házasság, gyermeknevelés, karrier, család és álmok megvalósítása közötti állandó frusztráció, gyász, valamint az újrakezdés lehetősége/szükségessége sokak számára ismerősen csenghet.



Sokszor megmelengette a lelkem ez a könyv. Minden nehézség ellenére Rosie tele van reménnyel, még a legmélyebb ponton sem adja fel. Képes újrakezdeni, még ha saját vágyait egy kicsit félre is kell tennie. Hihetetlenül erős karakter, legalább is számomra sokat adott.

Sok frusztrációmra rezonáltak a történet  különböző fordulatai. Ám amiért a legjobban szeretem ezt a regényt, az az, hogy segít felismerni, hogy soha nincs késő semmihez. Legyen az karrierváltás, egy saját otthon megteremtése, vagy az igaz szerelem megtalálása.

Cecelia Ahern csodálatos könyve igazán a szívembe talált. Biztos vagyok benne, hogy nem ez az utolsó regény, amit olvasni fogok tőle. Szívből ajánlom mindenkinek!

2019. június 30., vasárnap

Írók egymás között - Műfajok

Júniusi témánk a zsánerek köré fonódott, miután azon elmélkedtünk egy beszélgetés során, hogy egy szerzőnek feltétlenül ugyanabban a műfajban kell-e alkotnia mindig. Fanni, Emma és Gabi véleményét a nevükre kattintva éritek el.


A téma kapcsán bennem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy vajon érdemes-e kalandozni az irodalom tengerén, vagy inkább meg kellene maradni annál a műfajnál, ami egyszer már bejött. Aztán óhatatlanul is Stephen King jutott eszembe. Bár őt a sokan horrorszerzőként tartják számon, az életművében számos olyan regény található, amelyeknek köze nincs a horrorhoz, annál inkább a misztikumhoz vagy a lélektanhoz. És ez a sokszínűség még inkább megerősíti azt a véleményem, hogy ő egy zseniális író.

De én King bácsi nyomaiba sem érek, szóval tartom magam ahhoz a fontos írós "szabályhoz", vagy nevezzük inkább jó tanácsnak, hogy arról írj, amit ismersz. Én a lányregények, NA világában érzem magam kompetensnek, főleg ilyesmiket is írok, és nehezen tudnám elképzelni, például, hogy YA-t vagy krimit írjak.

Hacsak nem kap el egy ilyen ötlet, hogy írjam meg.

Itt lesz érdekes a dolog. Teljesen egyetértek ugyanis Elizabeth Gilberttel abban, hogy az írás valami varázslatos dolog, és az irányítás nincs olyan mértékben a mi kezünkben, mint amennyire azt hisszük. Van, hogy egy olyan ötlet bukkan fel, amire nem vagyunk felkészülve, talán még ijesztőnek is tűnik, mégis meg kell írni. És ha ez egy detektívregény, amit egyébként még sose írtál, akkor azt írsz.

forrás: pixabay.com

Ezzel meg is érkeztem a saját válaszomhoz: ha olyan téma kelti fel az érdeklődésed, ami számodra addig ismeretlen zsánert kíván meg, akkor hajrá, lépj ki a komfortzónádból! Még ha félelmetes is, meglepően jól is elsülhet.

Azt azonban elképzelni sem tudom, hogy lehet megrendelésre vagy külső elvárásnak megfelelésből olyan zsánerben alkotni, amitől egyébként idegenkedem. Ha nincs belső hajtóerő, szerintem a végeredmény sem lehet túlzottan élvezhető.

Ti mit gondoltok a témáról? :)

forrás: pixabay.com

2019. május 18., szombat

Könyves szösszenetek: Lauren Weisberger: The Devil Wears Prada

képforrás: moly.hu
Tavaly végre megszereztem Az ördög Pradát viselt hangoskönyvben. Már azóta szemeztem vele, hogy megtudtam, a filmet egy regény alapján készítették. Kíváncsi voltam, milyen lesz, mert a mozit nagyon szerettem.

Nos, nekem egyszer elég volt. Nem volt vele nagy baj, az alapszituáció nagyon is ismerős volt: Andy ugyanolyan (hozzám hasonló) nulla divatismerettel csöppent a magazinhoz, mint a filmben, ellentétben Emilyvel, aki él-hal a Runway magazinért. Persze szépen belerázódik, egyre több ismeretet szerez a márkás ruhák és kiegészítők világában. Engem mondjuk kifejezetten zavart a ruhaösszeállítások felsorolása, mert a legtöbb dolgot nem is tudtam elképzelni.... De sebaj, Andy a munka hősővé avanzsál, miközben szövögeti tovább az álmát, hogy egyszer igazi íróvá válhasson, és lassan eltávolodnak egymástól a barátjával, Alex-szel.

A meglepetés a filmhez képest Lily karaktere, aki Andy legjobb barátnője. Az ő személyéhez kapcsolódik a döntéshelyzet, ami azon a bizonyos párizsi divathéten jelentkezik. Ám mielőtt erre rátérnék, meg kell említenem az Ördögöt, azaz a Runway főszerkesztőjét.

Azt kell mondnom, minden elismerésem a szerzőé, mert kevés fiktív karaktert utáltam ennyire, mint Miranda Priestly-t (Szaszkó Gabi Maggie Penningtonját mondjuk nem sikerült letaszítania a trónról). A filmben egy kemény, de azért a felszín alatt érző szívű nőt láttunk a magazin élén, akit Meryl Streep személye azért szerethetővé tett. Nos, a könyvben erről szó sincs! Miranda kegyetlen, érzéketlen, igazi boszorkány. Törtető és egy fikarcnyi kedvesség sem szorult belé. Egy hangyakörömnyi sem. Neki csak a magazin számít, semmi más. Joggal félnek tőle az alkalmazottai, akiket egy darab rongyként kezel.

Kíváncsi voltam, kibírja-e mellette Andy egy évig. Én szerintem egy hétig nem bírtam volna mellette. Persze Andrea kitartóan küzdött azért a bizonyos ajánlólevélért, egészen a párizsi úti incidensig. 

Na és itt jön a SPOILER! 

Merthogy akkor, amikor a divat fővárosában az egyik legdurvább munkája közepén jött a hír, hogy a legjobb barátnője autóbalesetet szenvedett, kétséges, hogy túléli-e, és Andy semmi megértést vagy együttérzést nem talált Mirandában, amikor előbb haza szeretett volna utazni, végre elküldte őt a jó francba és otthagyta! Na, ez volt a pont, ahol felujjongtam! Andy megtette, amit már a legelején kellett volna. Jobb később mint soha, persze.

És még a világ sem billent ki a tengelyéből, amiért valaki otthagyta az állást, amiért lányok milliói éltek-haltak. Andy morális győzelmet aratott, amit baromi jó volt olvasni. Nagy a szám, persze, nem hiszem, hogy nekem lett volna merszem elküldeni Mirandát melegebb éghajlatra, de azért felemelő érzés volt azt látni, hogy Andy megtette. És nem halt bele. Sőt, közvetve Miranda által jutott munkához. Mondanom sem kell, hogy nem a suttyomban írt kedves--szentimentális ajánlólevélről beszélek, ami a film zárása volt, hanem Miranda egy korábbi asszisztense vette szárnyai alá. Képzelem, milyen jókat sztorizgattak.

Szóval minden jó, ha a vége jó! Van ennek egy folytatása is, Andy életét mutatja be tíz évvel később. szintúgy egyszerolvasós/-hallgatós, nem is térnék ki rá most. Ha érdekel, nézz utána!

Értékelés: 3/5

2019. május 16., csütörtök

Nem írós kalandok

Az elmúlt három hónapom nagyon nem az írásról szólt, amiért eléggé marcangoltam magam. Ami persze hülyeség volt, hiszen nem véletlen alakult így. Az ok pedig nem más, mint hogy egy álmom valóra vált: egyetemi szemináriumot tartottam. Ráadásul 20. századi ír dráma és költészet témakörben! Aki ismer, az tudja, hogy mennyire odavagyok az írekért. Szóval igent mondtam a lehetőségre.


Mondanom sem kell, nem kis kihívás volt. Januárban már azon pörögtem, hogy oldjuk meg az éppen félévessé váló gyermekem délelőtti etetését, amíg el nem kezd pépeset enni, illetve jött a feszültség, hogy sokkal többet kell készülni egy órára mint hittem. 

Arról nem is beszélve, hogy hetekig küzdöttem az imposztor-szindrómával, holott ír drámából írtam a mester szakos szakdolgozatomat, és a maximalizmusommal, ami miatt nem mindig éreztem az óráimat elég jónak.

Tizennégy héttel és a kedves egyetemi tanárommal, mentorommal folytatott két, hosszas telefonbeszélgetéssel később azonban már azt mondhatom, hogy minden nehézséggel együtt szuper élmény volt a tanítás. Rengeteget tanultam magamról. És nem utolsó sorban élveztem a munkát. Boldoggá tett minden jól sikerült óra.

És ami a legjobb: végigcsináltam. Minden félelmem ellenére igent mondtam rá, és nem bántam meg. Elvégre milyen sűrűn kap lehetőséget az ember arra, hogy megvalósíthassa az egyébként lehetetlennek tűnő álmát? Sőt, az egyetemmel egyszerre egy másik vágyam is valóra vált: fordítói munkát kaptam egy igazi kiadótól! 

Szóval most irtó hálás vagyok a Gondviselőnek ezekért a lehetőségekért. Igyekszem arra figyelni, amit elértem, megtettem, és értékelni az eredményeim. Mert bizony nem semmi három hónap áll mögöttem! 

Remélem, most sikerül majd visszacsempésznem az írást az életembe. Van pár megkezdett és befejezésre váró novella- és regényötletem, de ki tudja, mit hoz az év második fele! :)

2019. május 13., hétfő

Írók egymás között - Pénz és írás


Ebben a hónapban a pénz és írás kapcsolatát vesszük górcső alá. Persze erről a leghitelesebb képet Gabi és Emma tudja lefesteni, hiszen ők már publikált írók, de Fanni tapasztalatai is nagyon érdekesek! Azért én is összeszedtem a gondolataimat ezzel kapcsolatban. Fogadjátok szeretettel!


Tegye fel a kezét az, aki soha nem játszott el a gondolattal, hogy ír egy könyvet, ami olyan sikeres lesz, hogy hónapokig trónol majd a New York Times Bestseller listájának tetején! Persze dőlni fog a lé, és soha többé nem kell majd dolgoznia, úgyhogy csak az írásra összpontosít onnantól kezdve. Ez az álom. Nagyon jól ismerem, mert gimnazista koromban én is játszadoztam vele.

A valóság viszont innen messze áll.  Én erre úgy egyetemistaként jöttem rá, amikor kezdett kikristályosodni bennem a bizonyosság, hogy a könyvkiadás nem egy tündérmesébe illő valami. Meg úgy egyáltalán a nagybetűs életben semmi sem az. Ahogy jobban ráláttam a dolgok menetére, egyre inkább rám nehezedett a felismerés, hogy ismeretség, protekció nélkül kiadóhoz bekerülni iszonyat nehéz. 

Ráadásul a profit-központú, kapitalista valóságban a kreatív foglalkozásokat kissé lenézik. Mert nincs benne pénz. Nem hoz hatalmas bevételeket. Nem lehet megélni belőle. Itthon nem. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok sem Stephen King, sem J.K. Rowling, aki elő tudna állni a következő megaszenzációval, így húszas éveim elején átgondoltam az életem, és az egyetem után rögtön dolgozni kezdtem egy multinál.

Merthogy mindenhonnan az jön, hogy nagyon fontos, hogy jól keress, hiszen kéne enni, ruházkodni, rezsit fizetni, a lakástörlesztésről nem is beszélve. Ami teljesen természetes is, csakhogy annyira át tudja venni az ember felett az irányítást a pénz hajkurászása, hogy írásra, alkotásra már nem is marad energia. Én legalább is így jártam. 

Évekig nem írtam, mert nem láttam értelmét, és lelki erőm sem volt hozzá. És igen, gyáva voltam. Hagytam, hogy a bizonytalanságom és a félelmeim eluralkodjanak rajtam.

Közben titkon irigyeltem a legjobb barátnőmet, aki meg merte tenni az első lépéseket az íróvá válás felé. Én soha nem voltam bátor.

Ám egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kizárni az írást az életemből. Visszasettenkedett hozzám, a lábamhoz dörgölődzött akár egy macska, aki azt akarja, hogy foglalkozzanak vele. Úgyhogy engedtem neki, és megírtam a novellát, amit hozott nekem. Nem ez lett életem fő műve, de azt az élményt, amit a megírása jelentett, ahogy beszippantott maga a cselekvés, nem felejtem el. 

Akkor tényleg be kellett látnom, hogy nem a pénzért akarok én írni, hanem mert írnom kell. Mert valami vonz felé, mert írásban sokkal jobban ki tudom fejezni magam, mint szóban. Ilyenkor vagyok igazán elememben. És igen, erre időnként emlékeztetnem kell magam, mert könnyen elbizonytalanodom, de a vége mindig ez lesz. Szerelmes vagyok az írásba. 

2019. április 12., péntek

Írók egymás között - Az írói munkamódról

Arról már írtunk korábban, mivel hozzuk magunkat írós hangulatba. Most azonban arra gondoltunk a kolleginákkal, hogy ebben a hónapban azt osztjuk meg veletek, milyen módszerrel szoktunk írni.

Valamilyen szinten világéletemben kényszeres voltam. Például, ha olvasásról van szó, én nem tudok nem az elejétől a végéig haladni. Ismerek olyat, aki azzal kezd neki egy könyvnek, hogy elolvassa az utolsó húsz oldalt, hogy tudja, mire számíthat, és csak azután kezdi az elejétől. Na, hát én aztán nem ez a kategóra vagyok. Nekem muszáj lineárisan haladnom.



Ugyanígy működöm írás közben is. Van egy ötletem, általában egy alapszituáció, amiből elindulok, és nagyjából tudom, mi a végcél. De a köztes események általában menet közben derülnek ki. 

Fontosabb dolgokról készítek ugyan jegyzetet, de például későbbi jelenetek nem írok meg előre, hogy beillesszem az adott helyre, amikor odajutok. Inkább érlelgetem magamban, és alig várom, hogy végre elkérkezzen az a pont a történetben, ahol végre kiírhatom magamból. Lehet, hogy ez nem annyira célravezető, de én valahogy nem szeretem több fájlban tárolni a szöveget. 

Számomra olyan jó érzés egy szépen hömpölygő folyamot alkotni. Talán pont azért, mert nem tervezek meg minden jelenetet már a legelején, és én is kíváncsian várom, hogy bontja ki magát a történet, milyen meglepetéseket tartogat.

Ez az én nem túl izgalmas írásmódszerem. Ha kíváncsi vagy Emma, Gabi és Fanni hogyan alkotnak, a nevükre kattintva megtudhatod! Jó olvasást! :)

2019. április 7., vasárnap

Könyves szösszenetek: Lengemesék

A tavalyi évünk egyik meghatározó könyve Berg Judittól a Lengemesék volt. Ha nem olvastuk el a gyerekeknek legalább négyszer a négy kötetet, akkor egyszer sem. Az izgalmas történetek teljesen elvarázsolták a csemetéket, főleg az ikreket. Nem is csoda, hiszen Füttyös Vilkó bátorsága és kalandjai igazán vonzó lehet a négy-ötéves korosztályba tartozó fiúknak.


forrás: moly.hu

Mivel a meséket hol én olvastam, hol Apa, volt olyan fejezet, amiről teljesen lemaradtam annak ellenére, hogy számtalanszor végigértünk a mesén. Így hát én is elkezdtem a nádtengeri történeteket, kiváltképp azért, mert a szívemhez nőtt Vilkó.


A fő konfliktus a mesében, hogy Vilkó haja nem barnul be, azaz nem válik felnőtté, amikor a barátai is. Így nem csatlakozhat az őrzők csapatához, amire viszont rógóta vágyik. Bár megpróbálja megsürgetni felnőtté válását különböző módokon, végül elfogadja, hogy várnia kell még. Mivel azonban barátait gyakrank elszólítja a kötelesség, Vilkó sok időt tölt egyedül, és különböző kalamajkákba keveredik bele.


Bár én kislányként (is) meglehetősen visszahúzódó voltam, a kis lengegyerek vagánysága megérintett. Mert bár sokszor merészkedett tiltott területre, a legtöbb esetben nem öncélú, értelmetlen vagányság hajtotta. Bátorsága, amit a felnőttek gyakran vakmerőségnek ítéltek, mindig segítő szándékkal párosult. Legyen szó az ebihalak megmentéséről, vagy az egész lengenép jólétéről.

Vilkó igazi kis hős, aki képes túllátni a felnőttek merev szabályain és gyermeki őszinteségével megkérdőjelezi annak jogosságát, hasznát. Szerettem benne, hogy észreveszi a jót az ősellenségben is, leküzdve az előítéleteket, amiknek tudatában felnőtt.

A másik vonzó dolog ebben a történetben az, hogy a gyerekek meglátják, hogy valamire érdemes várni. Ez a felgyorsult világunkban elképesztően nehéz, de nagyon is fontos dolog, amit nem árt elsajátítania az ember gyermekének. Számomra nagy segítség ebben Berg Judit könyve.

Én azt is szerettem benne, hogy a karakterek nem csak jók vagy csak rosszak. A pozitív szereplőknek is vannak hibáik, ahogy a negatívakban is találni kedves vonásokat. Ráadásul mindeki képes a fejlődésre, ami szintén példamutató lehet a gyerekek számára.

Ami nekem még nagyon tetszett, az könyv nyelvezete. A gyerekeknek könnyen érthető, helyenként mókás szöveg felnőttként is élvezhető. Mindig szívesen olvastam a gyerkőcöknek.

Nem mondom, hogy a Lengemesék abszolút hibátlan, de nekem az egyik kedvenc mesekönyvemmé vált. Szívből ajánlom mindenkinek!