2018. június 11., hétfő

Írók egymás között - A kritikáról


Júniusi témánk a kritika, amivel egy író pályafutása minden szakaszán találkozik. Az elutasításhoz hasonlóan ez sem egy könnyű téma, hiszen gyakorlatilag kikerülhetetlen. A mostani bejegyzésemben arról szeretnék érni, hogyan fogadjuk, hogyan kritizáljuk mások munkáját mi magunk.

A kritika attól függően, hogy fogalmazzák meg, nagyon fájhat. Kiváltképp egy kezdő, bizonytalan író számára. Meg kell tanulni különválasztani a neten olyan nagy számban megtalálható rosszindulatú kötözködést a valódi, építő jellegű kritikától. Erre jók lehetnek a különböző béta-kereső csoportok, ahol a tagok egymás írásait bétázzák, vagyis leírják mi az, ami működik, és mi az, ami nem.

Én sokáig féltem a kritikától, csak nagyon kevés embernek mutattam meg, amit írtam, ők viszont általában pozitív  visszajelzést adtak. Ami az önbizalmat növelheti ugyan, de nem biztos, hogy valós képet ad. Bennem mindig ott motoszkált, hogy vajon olyasvalakinek is tetszene-e az írásom, aki nem ismer, és csak magát a szöveget látja. Ilyen visszajelzést azonban sokáig nem kaptam.

Aztán bekerültem a Könymolyképző Kiadó alapozó írókurzusára, ahol többek között véleményeztük egymás munkáját. Ez volt az első olyan helyzet, amikor számomra ismeretlenek fogalmazták meg a kritikájukat, meglátásaikat az írásommal kapcsolatban.

Bevallom őszintén, ettől a résztől borzalmasan féltem, mert nehezen tudom kezelni a kritikát. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ezt meg kell tanulni, főleg, ha komolyan gondolom az írást. Nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy legszívesebben sírva begubóztam volna egy sarokba, hogy onnan soha többet nem jövök ki, és pláne nem írok többet! (Igen, hajlamos vagyok túldramatizálni a dolgokat... :D) De idővel ebbe is belerázódtam, és megtanultam értékelni, hogy mások máshogy látják a dolgokat, és esetleg olyasvalamit is észrevesznek, ami az én figyelmemet elkerülte. Nagyon tanulságosak lehetnek a kritikák!

Aztán persze van olyan, hogy nem jogos a kritika. Előfordul, hogy olyan dolgot kritizálnak, ami a szerző hatáskörén kívül áll (pl. egy könyv borítója vagy fülszövege), és ezt negatívumként az egész műre rányomják. Az ilyen kritika (vagy szimplán rosszindulatú megjegyzés) az, amit meg kell tanulni nem felvenni, hiszen az ember nem tud mindenki izlésének megfelelni. És erre nem is szükséges törekednünk, azt hiszem.

Amiről még mindenképpen szót szeretnék ejteni, az, hogy fogalmazzunk meg mi kritikát. Mindenképpen tisztelettel kell fordulnunk az író és a műve felé, még akkor is, ha nem minden megoldás tetszett a szövegben. Észben kell tartanunk, hogy nem a mi  véleményünk az egy és igaz út, tehát semmiképp sem szabad kioktatónak lennünk. És azon sem szabad megsértődni, ha az író nem ért egyet a kritikánkkal. Illetve fontosnak tartom azt is, hogy a jó megoldásokat, szép képeket is kiemeljük, hogy ne csak a negatívummal legyen tele a kritikánk.

Hogy a többiek hogy vélekednek a témáról, megtudhatjátok a linkeket követve:

2018. június 8., péntek

Könyvheti kaland

forrás: Facebook
Tegnap kezdődött a 89. Ünnepi Könyvhét, amit már hetek óta vártam, mert az Athenaeum Kiadó meghívta Cecelia Ahernt, a Lantmadár című regénye magyar megjelenése apropóján. Az mondjuk érdekes, hogy fogalmam sem volt, ki a szerző, csak annyit tudtam, hogy az egyik könyve karácsony óta a éjjeliszekrényemen csücsül. Aztán kiderült, hogy ő írta többek között a P.S. I Love You-t, és a Love, Rosie című film (ami egyébként padlóra vágott anno, mikor láttam, persze jó értelemben) alapjául szolgáló könyvet is (Ahol a szivárvány véget ér). El is határoztam, hogy ezt a könyvet beszerzem, a Vörösmarty téren tartandó bemutatóra is.

Minden klassz, én egyre csak számoltam vissza a napokat, majd szerda este kiderült, hogy a kishúgom elfelejtette, hogy gyermekemre vigyáznia kéne,
míg az anyja kiéli könyves-rajongós hajlamait. Biliborulás, világfájdalom, teljes lemondás. Menet közben már belelovalltam magam abba is, hogy dedikáltatok pár könyvet Berg Judittal, de így ez is a kútba hullott.

Elkeseredve számoltam be apjuknak a helyzetről, aki viszont csak annyit mondott, hogy menjek csak és vigyem el a lányt is magammal. Na, ezt egy pöttyet meredeknek éreztem, merthát mekkora tömeg van egy Könyvhéten?! Ráadásul délelőtt az eső is leszakadt.

Aztán csodák csodája, ebéd után kisütött a nap, felszáradtak a pocsolyák. Lánykám fél négykor jelezte, hogy köszöni, kialudta magát. Én meg elkezdtem számolni. A nyitóbeszédre ugyan nem értünk volna ki, ha megszakadunk sem, de talán Berg Judit dedikálására igen. Ráadásul öttől volt Cecelia Ahern könyvbemutatója... Végül addig-addig tötymörögtünk, hogy negyed hatra sikerült kiérni a Vörösmarty térre, de ott voltunk, és a nagyszínpadon már javában tartott a beszélgetés Ceceliával.

Amíg én próbáltam kideríteni, hol dedikál Berg Judit, beültünk a közönség soraiba, aztán kerestünk egy térképet a standokról, miközben kicsi háromévesem kiszúrta az oroszlános szökőkutat a színpad mögött. Mondanom sem kell, kislányom számára az nagyobb élmény volt, mint a könyvbemutató, így felmásztunk oroszlánt simogatni és pancsolni egy kicsit. Majd mikor kellőképpen vizes lett a gyermek keze, elindultunk Berg Juditot keresni, akit meg is találtunk, de épp interjút adott. Így hát visszamentünk Cecelia háta mögé oroszlánozni egy kicsit. 

A Nagyszínpad hátulról

Sajnos a beszélgetésből és a könyvbemutatóból nem sokat hallottam, de annyit leszűrtem, hogy egy kedves, mosolygós, ráadásul igen termékeny szerző áll a könyvek mögött (ha jól csíptem el, Cecelia évente egy regényt ír!). Igazán emberi volt.

Újabb kör pancsolás után felkerekedtünk újra a Pagony standja felé, ahol már nem láttunk dedikáló Berg Juditot. Viszont volt sok szép színes könyv, meg egy kisbaba, aki igencsak lekötötte kicsi lányom figyelmét. Miközben ő ismerkedett, észrevettem a szomszéd standnál kedvenc mesekönyvünk szerzőjét. De mivel többekkel beszélgetett, nem akartam megzavarni. Inkább beszereztük a legújabb Maszat-könyvet, és Ilcsi meghallgatott egy mesét, amit az egyik pagonyos hölgy késségesen felolvasott neki. Tőle aztán megkérdeztem, hogy Berg Judit nem dedikál-e máskor is, mire elmondta, mikor lesz az, de felhívta a figyelmem, hogy a szerző még itt van. Erre töredelmesen bevallottam, hogy hát jó, de nem merek odamenni, nem szeretném zavarni, ha már hivatalosan nincs itt. Tudom, elég gáz, de bennem annyira az van, hogy az írók egy szférával fölöttünk állnak (most ne vegyük figyelembe, hogy félig-meddig én is írónak számítom magam). Erre a hölgy nagyon kedvesen felajánlotta, hogy odakísér minket Berg Judithoz.

Így lettünk gazdagabbak egy személyes találkozással. Ilcsi beszélgetett vele pár szót, én meg sűrűn vigyorogtam. Berg Judit is nagyon kedves és közvetlen volt, így nem álltam meg, hogy ne zúdítsam rá családunk szerelmét a Lengemesék iránt. Ennek köszönhetően megtudtam, hogy a történet folytatódni fog egy mellékszál felgöngyölítésével. Már alig várjuk! :)



Összességében nagyon örülök, hogy kimentünk a Könyvhétre. Nem számítottam ennyire jó élményre. :)

2018. május 9., szerda

Írók egymás között - A visszautasításról

Egy pályakezdő író valószínűleg a visszautasítást tapasztalja meg legelőször. Ami különösen rossz, hiszen ebben a kezdeti szakaszban az ember bizonytalan, de lelkes, és folyamatosan visszajelzésre vár. Az meg, ha egy szívének kedves írást utasítanak vissza, nagy csalódás lehet. Pedig ez a tanulási folyamat része, az íróvá válás egyik lépcsője.

Ettől függetlenül nem kellemes dolog. Nekem is sok időmbe tellett, mire elfogadtam, hogy egy-egy visszautasítás nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszul írok, és fel kéne hagynom az egésszel. Persze az első reakcióm sokszor ez volt. De higgadtan átgondolva az ember belátja, hogy lehet, csak arról van szó, hogy az adott novella nem illik bele a magazin vagy a pályázat profiljába. Vagy egyszerűen nem fogta meg az adott szerkesztőt, zsűritagot, aki olvasta. Van ilyen. Ebben az esetben tovább kell menni, és máshova is el kell küldeni az adott művet, abban bízva, hogy egyszer majdcsak megtalálja a helyét!

Próbálkozni kell, nem szabad feladni. Ha akkora csalódás a novellánk sikertelensége, újabb novellákat kell írni és azokat elküldeni. A lényeg, hogy próbálozzunk tovább, ha tényleg írók szeretnénk lenni. 

forrás: Pinterest

A visszautasításból akár még tanulhatunk is, ha a szerkesztő kitér arra, miért nem publikálják az írásod. Én nagyon értékelem, ha elmondják, miért nem felelt meg az novellám. Az ilyen példák, hogy "a kezdés jó, de a végére elül a sztori", értékes támpontok lehetnek, amiket felhasználva még jobbat is kihozhatunk az adott műből. Persze, ha egyáltalán kitérnek ilyesmire a visszautasító levélben. 

Nektek mi a tapasztalatotok erről? Hogy élitek meg, ha visszautasítják egy írásotokat? Ha kedvetek tartja, osszátok meg a véleményeteket!

Fanni bejegyzését ITT, Gabiét pedig ITT találjátok! Jó olvasást! :)

Jövő havi témánk a kritika lesz. Tartsatok velünk akkor is!



2018. május 2., szerda

Eszes Rita: Illangók

Idei első olvasmányom az Illangók volt, Eszes Rita, a Könyvmolyképző Kiadó tavaly debütált szerzője tollából. Amit a regényről tudni kell:

Mark és Patrick testvérek, és évek óta Írországban élnek. Egy vadászkastélyt örökölnek Erdélyben, ami elhagyatottnak és lepukkantnak tűnik, ám különleges titkokat rejt. A nagyvárosi élet után a vidék unalmasnak tűnik. A srácok füves cigit keresnek, és az egyik helyitől egy bódító gombát kapnak. Kiderül nem véletlenül, egy különleges, vad lány csempészte eléjük. Ki az a titokzatos lány a kocsmából, akinek szókimondó stílusa leveszi a lábáról Patricket? És ki az a szőke, időtlen szépség, akiről Mark nem tudja levenni a szemét? Lehet-e szívből szeretni valakit, aki ennyire más? Az egyik lány veszélyes, a másik finom lelkű és érzékeny, de közös bennük, hogy azt állítják, egy másik világból jöttek, és a fiúkra küldetés vár. Történeteik nyomán megelevenednek az ősi pogány legendák, és miközben várak és mesebeli lények bukkannak fel, minden hely valamilyen titkot sejtet. Mark segíteni akar, Patrick mindig új élményeket keres – de jó ötlet elindulni a két furcsa lánnyal? A hatalmas fantáziával megírt történet az erdélyi mondavilágba kalauzol el. Az V. Aranymosás Irodalmi Válogató Public Star kötete.

Habár nem szoktam ifjúsági regényeket olvasni, az Illangókban több dolog is felkeltette az érdeklődésemet. A főszereplők ikrek, ami ikres anyukaként már egy elég erős érvnek számít nekem a regény mellett, továbbá ír származásuk is betalált íres bölcsész énemnél. De ami igazán izgalmassá tette ezt a könyvet, az az erdélyi helyszín és mondavilág volt. Ez utóbbiról semmit nem tudtam, és kifejezetten izgatta a fantáziámat, hogy egy modern környezetben játszódó regénybe a szerző hogy építi be ezeket az elemeket.

A karakterek
Nagyon szerettem a négy főhősös megoldást! Mark, Patrick, Tartod és Firtos igazán szerethető, valóságok karakterek. Egyikük sem tökéletes vagy kiforrott, a természetükben helye van a változásnak. Tetszett az ikrek dinamikája, oda-vissza és keresztbe-kasul is. Míg Patrick baromi laza és impulzív, addig Mark visszafogott, kötelességtudó -- igazi jófiú. Ugyanígy Tartod céltudatossága és vagánysága szöges ellentétben állt Firtos gyendédségével és örökös segíteni akarásával.

Ezek a jellembeli hasonlóságok sikítottak a szerelmi szálakért, de egyik kapcsolat sem valósult meg igazán. Habár Patrick az első találkozáskor belehabarodott Tartodba, a lány egyértelműen elutasított minden gyengéd közeledést. Mark és Firtos románca sem az igazi, hiszen ember és illangó két külön világ. Tényleg elég erős lehet a szerelem ahhoz, hogy minden akadályt legyőzzön? Talán itt nem ez az igazi kérdés... Bár örök romantikus vagyok, itt kifejezetten tetszett, hogy a szerző nem vonta rózsaszín cukormázba az egész történetet. 

Habár a két testvérpár habitusa meglehetősen különbözik, egy dolog közös bennük: nagyon szeretik a tesójukat. Ez az erős kötelék végigvonul az egész könyvön, ami különösen érdekessé teszi a kettejük kapcsolatát. Ahogy a szerző egy interjúban elmondta, szeretett volna egyenrangú főhősöket kreálni. Azt hiszem, ez nagyon is jól sikerült.

A mondavilág
A könyv különlegességét számomra leginkább a mondavilág adta, ami a macskarévi kúton leereszkedve bontakozik ki az olvasó előtt. Nagyon tetszett a próbatétel felépítése, igazán látványosra és izgalmasra sikeredett az egész küldetés. A főszálba beágyazott mondaszereplők, történetek klasszul vitték előre a cselekményt. Ráadásul Rita annyira jól megírta ezt a részt (is), hogy kristálytisztán láttam magam előtt mindent.

A regény egyetlen negatívuma: a vége. Lezárt, de mégsem teljesen. Az ember lánya úgy olvasná még tovább, kíváncsi, mi történt ezekkel a karakterekkel. Remélem, ezt is meg fogjuk tudni. 

Szívből ajálom ezt a regényt mindenkinek, aki szereti a kalandot és szivesen merül el egy nem mindennapi világban!

Eszes Ritáról az írói oldalára kattintva még többet megtudhatsz! :) 

2018. április 17., kedd

Daphne

Öröm és boldogság! Tegnap megjelent az első angol nyelvű novellám! Ez az a pályázat, amiről korábban lelkendezve írtam, hogy visszajelzést kaptam a kiírótól.

A pályázati felhívásban Daphné legendája szerepelt. Ahogy megnéztem, miről van szó, rögtön magával ragadott a téma, és azt hiszem, életem egyik leggyorsabb és legjobb novellája született meg ennek eredményeként.

Source: Mythraeum.com


Bár a versenyt nem én nyertem, hanem Taryn Noelle Kloeden (a novellája itt elérhető), második kiemeltként az én írásom is olvasható a Mythraeum oldalán, amit ide kattintva megtalálhattok!

~~~
A Mythraeum egy ókori mitológiákat feldolgozó projekt, melynek célkitűzése, hogy egy mitológiai elem vagy karakter történetének újragondolására ösztönözze az alkotókat évente négy alkalommal meghirdetett novellapályázata által. A nyertes műből aztán kisfilm lesz.

2018. április 11., szerda

Írók egymás között - Hagyományos vs. magánkiadás

Ebben a hónapban a könyvkiadás lehetséges módjairól írunk. Gabi bejegyzését itt, Fanniét pedig itt találjátok.

A kiadás hagyományos útja alatt azt értem, amikor egy kiadó megveszi a kéziratot, tiszteletdíjat és/vagy részesedést kínál érte, és gondoskodik a könyv körüli minden teendőről (szerkesztés, nyomtatás, terjesztés, reklám). A magánkiadás pedig az, amikor a szerző fizet egy kiadónak, hogy megjelentesse a könyvét, esetleg intézze a terjesztést és a marketinget, bár tudtommal ezt nem minden kiadó garantálja. (Itt megjegyzem, hogy van olyan magánkiadás is, amikor a szerző e-könyvként jelenteti meg az írását, és terjeszti az interneten. Itthon ez talán annyira még nem honosodott meg.)

A gimnázium elején már megfogalmazódott bennem a vágy, hogy egyszer publikált író szeretnék lenni. Igaz, akkor még rövid novellákon és verseken kívül más művem nem volt (leszámítva a forgatókönyvszerű monstrumot, amit Gabival a saját szórakoztatásunkra írtunk). Ettől függetlenül ez egy szívmelengető célként lebegett a szemem előtt. Aztán az idő előrehaladtával egyre megvalósíthatalanabbnak tűnt a terv. Kaptam is pár megjegyzést, hogy itthon kiadóhoz bekerülni protekció nélkül lehetetlen. 

Ekkoriban kerültek a látóterembe a magánkiadók, akik ehhez hasonló szlogenekkel hírdették magukat: "Írt egy regényt, és szeretné kiadni? Mi segítünk!" Kíváncsian kattintottam a hasonló oldalakra, aztán hamar rá is jöttem, hogy ez nem az én világom. Eleve fiatal felnőttként keveseknek van meg az anyagi hátterük ilyesfajta beruházáshoz. Nekem legalábbis nem volt. 
A másik dolog, ami zavart, hogy ez az út túl egyszerű. Az az érzésem támadt, hogy nincs komoly szűrő, bárkinek bármit kiadnak, ha fizet érte. Ez nem tűnt akkora érdemnek, mint egy neves kiadó által kiválasztottnak lenni. Valahogy nekem ez nem igazi megjelenés. 
Ráadásul, ami buktatót láttam ismerősök esetében, az a reklám hiánya a kiadó részéről, és ez teljes egészében így a szerzőre marad. Ami nem kis feladat, ráadásul borzalmasan fárasztó, sőt, idegőrlő lehet. És nem is a szerző dolga lenne ezzel foglalkozni, hiszen nem véletlen létezik a marketing szakma... Persze nem állítom, hogy ez minden hasonló kiadónál így van. Abszolút nincs személyes tapasztalatom, ez csak a saját érzésem, véleményem. 

Így hát én lemondtam a nagy álomról, és elhagytam az írást pár évre. Csakhogy
az írás nem hagyta magát, és visszakúszott az életembe. Most már máshogy nézek az egészre. Rájöttem, hogy rengeteget kell még tanulnom ahhoz, hogy olyan minőségű regényt írjak, amit egy kiadó szívesen felvállalna. De nem szabad feladni, írni kell, a saját örömünkért. És egyszer csak eljöhet a nap, amikor a publikált szerzők névsorát gyarapítjuk, hiszen egyre több kiadó mer nyitni az újoncok felé. Ám ehhez tanulni kell, és kitartóan keresni a lehetőségeket.

A májusi körblogolásunk a visszautasításról és a kritikáról szól majd. Várunk akkor is!

2018. április 9., hétfő

Verses megjelenés

Örömteli hírt kaptam még húsvét előtt! A "Kortárs rapszódia" című versem megjelent a Kláris újság 18/2-es számában. Fogadjátok szeretettel!