2019. március 10., vasárnap

Írók egymás között – Írós szorongások


Körblogolásunk e havi témájául az írással kapcsolatos szorongásainkat választottuk. Gondolná bárki is, hogy lehet szorongani az írástól? Pedig lehet! Pláne, amikor az ember nem ír, csak gondolkodik róla. Ráadásul úgy, hogy alapjáraton szorongó személyiség az illető. Márpedig én világéletemben ilyen voltam.

Számomra az egyik legnagyobb aggodalmat az jelenti, hogy úgy érzem, túl későn jutottam arra az elhatározásra, hogy komolyan szeretnék az írással foglalkozni. Korábban már említettem, hogy nagyjából gimnazista koromban kezdtem el intenzíven írni, Gabival volt egy „regényfolyamunk”, amit évekig írtunk saját szórakoztatásunkra különböző méretű és minőségű füzetekbe. Közben novellákat és verseket is írogattam, és tényleg azt éreztem, ez az utam. Aztán jött az egyetem, az írás háttérbe szorult, majd elkezdtem dolgozni, ami annyira leszívott, hogy mellette semmi kreatív energiám nem maradt. És rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogok tudni íróként megélni, ráadásul kiadóknál sincs semmi ismeretségem, így aztán pláne esélyem sincs megjelenni. Szépen le is mondtam az egészről. Úgy négy éve lopakodott vissza az írás az életembe, és nagyjából azóta parázok azon, hogy ehhez én már öreg vagyok, és mennyi időt vesztegettem el, amivel most előrébb lehetnék. Talán. Pedig igazán nem vagyok öreg. De valahogy a kultúránkban annyira az van benne, hogy harmincegy éves korodban már nem az a dolgod, hogy kitaláld, mi is a karriered. Holott annyian vannak, akik harminc, negyven, vagy akár ötven éves korukban váltanak teljesen új munkaterületre. Én meg az elmúlt öt évben főállású anyaként tevékenykedem, szóval igazán nem kéne aggodalmaskodnom. Mégis, ott motoz a gondolat, hogy túl későn kezdtem neki. Ráadásul ott vannak a publikáló ismerősök is, akik esetleg fiatalabbak is nálam, és ez a hang csak felerősödik.

Egy másik nagy szorongásom, hogy mi van, ha nem tudok olyan sokat írni, hogy egy regény legyen belőle. Eddig a leghosszabb művem olyan harmincezer szavas lett, ami leginkább kisregénynek nevezhető. Csomószor jön az aggodalom, hogy mi van, ha én csak ekkora szövegekre vagyok bekalibrálva. És aztán jön a következtetés, hogy semmilyen kiadó nem fog kisregényt megjelentetni, mert az nem költséghatékony. Ergó sose lesz kiadóm. Olykor annyira rápörgök erre a szószámdilemmára, hogy képtelen vagyok írni.

Ha pedig huzamosabb ideig nem írok, jön az újabb szorongás, hogy  nem is vagyok író, hiszen nem írok minden nap. És imposztornak érzem magam, amikor nekiülök ennek a körblogbejegyzésnek. Ilyenkor aztán kapom a fejmosást a kedves kollegináktól, és akkor sikerül kicsit leráznom magamról ezt a fajta szorongást. Aztán persze sokszor visszakúszik ez a gondolat, amit vagy el tudok hessgetni, vagy nem. Persze lehet, hogy publikáló szerzőként sem lennék kevésbé szorongó. Egyszer talán majd tudok erről is írni! J

Ha kíváncsi vagy, Fanni, Emma és Gabi milyen írással kapcsolatos aggályokkal küzdenek, kattintsatok a nevükre! Találkozunk jövő hónapban!

2019. február 14., csütörtök

Írók egymás között - Írói példaképek


Mint az már talán ismeretes, nem csak írni szeretünk, hanem olvasni is. Éppen ezért arra gondoltunk, hogy ezt a bejegyzést a ránk nagy hatással lévő íróknak szenteljük. Íme az én írói példaképeim!




Az első alkalom, amikor úgy éreztem, a vesémbe lát az író, Emily Giffin Something Borrowed című regénye olvasása közben volt. Emlékszem, mennyire magával ragadott Rachel karaktere, aki hasonló érzelmekkel küzdött, amiket én magam is átéltem. Soha azelőtt nem éreztem azt, hogy akár rólam is szólhatna egy történet. Habár még mindig nem sikerült elolvasnom ennek a regénynek a folytatását, de ami késik, nem múlik. Mégis, Emily Giffint azóta is kedvenc íróim közé sorolom, és nagyon szeretnék egyszer én is olyan hatású könyvet írni mint a Something Borrowed.

Forrás: https://www.emilygiffin.com

És ha már vesébelátás, a bejegyzésből igazán nem maradhat ki Liane Moriarty. A Big Little Lies annyira letaglózó volt, hogy még így, hónapokkal a könyv befejezése után is a hatása alatt állok. Lehet azért is, mert ötéves gyerekek szülei, de főleg anyukák a főszereplők, és hát na, igazán azonosulni tudok velük két ötéves gyerek anyukájaként. Mindamellett, hogy Moriarty igazán emberi karaktereket alkotott, a cselekmény felépítésére és a csavarok elhelyezésére is fantasztikusan ügyelt, így sikerült egy letehetetlen regényt alkotnia. Tényleg úgy éreztem a könyv végén, hogy bőven van mit tanulnom. De ha ilyen műveket kell olvasnom ahhoz, hogy jobb íróvá válhassák, hát egye fene! :D

Forrás: https://lianemoriarty.com.au/


Egy másik nagy kedvencem Jojo Moyes. Micsoda meglepetés, igaz? :D Róla már többször is ódákat zengtem, de most is megteszem. Ő nemcsak a témaválasztásai miatt a szívem csücske, hanem a mesteri karakterábrázolása miatt is. Azt hiszem, ez a nő igazán ismeri az emberi természetet és olyan élőn, csodálatosan adja vissza, amit igazi és őszinte ámulattal bámulok. Tőle nagyon sokat lehet tanulni.

Forrás: https://www.jojomoyes.com/

A következő író, akinek vonz a munkássága, Cecelia Ahern. Nagyon érdekes, hogy már akkor foglalkoztatni kezdett a személye, amikor még nem olvastam tőle semmit. Viszont láttam a regénye alapján készült Love, Rosie-t, ami annyira megfogott, hogy mindenképp el szerettem volna olvasni az eredeti történetet. Mielőtt ezt megtettem volna, még hallottam őt beszélni a Vörösmarty téren a könyvhéten az új könyve megjelenése kapcsán, és akkor még szimpatikusabbá vált. Azóta elolvastam a Where Rainbows End című regényét, ami levett a lábamról azzal, hogy az egész levelekből, chatlogokból és emailekből áll! Totálisan ellentmond minden írástechnikai szabálynak, mégis fantasztikusan működik a dolog. Ez a nő nagyon tud valamit. Már csak azért is, mert huszonhárom éves volt, amikor megjelent az első regénye, a P.S., I Love You, amit, azt hiszem, nem kell bemutatni senkinek, mert ha könyvvel nem is, a filmadaptációjával biztos mindenki találkozott. 


Forrás: https://www.cecelia-ahern.com

Van még valaki, akire felnézek, habár ő a dráma műfajában alkotott: Brian Friel. A műveiben a feszültségfokozás és a párbeszéd az, ami mindig magával ragad. Illetve az, ahogy elmesél egy történetet a színdarab adta keretek között. Szerintem zseniális.

Forrás: GettyImages


Számomra ők jelentik a követendő példát. Hogy kik Fanni, Gabi és Emma írói példaképei, a nevükre kattintva kiderül! Jó olvasást! J

2019. január 22., kedd

3+1 kedvenc olvasmányom 2018-ból


Mivel még nincs egy egész hónapja, hogy 2019-et írunk, gondoltam még időben vagyok, hogy hozzak egy bejegyzést a tavalyi kedvenc olvasmányaimról. Ismét sok érdekes történettel gazdagodtam, voltak köztük klasszikus és kortárs irodalmi alkotások is. Igaz, nem mindegyik vált abszolút kedvenccé, de jópár könyv velem maradt. A legnagyobb benyomást a következő regények tették rám 2018-ban.

+1. John Fowles: The Collector
Ezzel a regénnyel már régóta szemeztem, ésígy utólag nem tudom, miért vártam ennyit vele. Zseniális könyv. Frederick és Miranda történte már a legelején foglyul ejtett, és el sem engedett a végéig. Illetve még akkor sem tudtam lerázni magamról. Annyira megdöbbentett, hogy azt el sem tudom mondani. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy jó vége lesz! De Fowles nyilván nem az én reményeimet vette figyelembe, amikor megírta a regényét. :D De persze ez nem baj, mert akkor nem érte volna el ugyanazt a drámai hatást.

Frederick karaktere tele van kettősségel, ez teszi őt egyszerre zseniálissá és félelmetessé. Elképesztő húzás tőle, hogy elrabolja Mirandát és a pincébe zárja, igazán megborult elme. A barbárság és a gyengédség keveredik benne, hiszen hajlandó mindent megvenni, amit csak a lány kér. Azt viszont nem fogja fel, hogy hiába pakolja tele szép ruhákkal, drága parfümökkel a pincét, az ugyanolyan börtön marad.

Frederick vágyik a szépségre, hisz ezért gyűjt lepkéket, amikről hatalmas lexikai tudással rendelkezik. Ám a művészetekhez nem ért, az olvasás hidegen hagyja. Csak Mirandának akar imponálni, azzal, hogy festményeket vesz vagy elolvassa a Zabhegyezőt. Ám egyikkel sem éri el a várt hatást. Bár nekem az az érzésem, hogy akkor sem lenne boldog, ha Miranda beleszeretne, hiszen Frederick képtelen az intimitásra. Egy olyan idealizált érzés után szalad, aminek semmi köze a valósághoz. 

Aztán ennek az őrületnek ellenpólusaként ott van Miranda. Az ő hangján szólal meg a józan ész, a közelem, az élni akarás. Frederick totális ellentéte. Miranda elbeszélése ugyanolyan fájdalmas, ha nem fájdalmasabb, mint a férfié. A kudarcba fulladt menekülési kisérletek, a kilátástalanság, a kiszolgáltatottság olyan szinten frusztráló, hogy hihetetlen. Ezzel együtt hajtott is előre a végkifejlet felé, tudnom kellett, mi történik szerencsétlen lánnyal.

Aztán meg is tudtam, ahogy hirtelen újra Frederick nézőpontjára váltott a történet. Kb. itt vesztettem el a fejem. Miranda meghalt. Egy rohadt tüdőgyulladásba belehalt, mert az a barom nem hívott neki orvost, nehogy lebukjon! Nem is akartam elhinni. Annyira felhúzott, olyan mérges lettem! Ez az egyik legértelmetlenebb halál, amivel regényben találkoztam. És Fowles még ezen a szinten is képes volt fokozni a hangulatot, ahogy bedobta, hogy Frederick meglátott egy gyönyörű lányt az utcán, aki Miranda kiköpött mása volt. Szinte felüvöltöttem, hogy csak ezt ne! Szegény lány... 

Mit ne mondjak, nem ez a legmegyugtatóbb regénybefejezés, amivel valaha találkoztam. Az viszont vitathatatlan, hogy ez egy zseniálisan megírt, nem mindennapi mű. Egész biztos olvasok még mást is John Fowelstól.


3. Jojo Moyes: After You
Ez volt az a regény, amitől a leginkább féltem. Hónapokig tartott, mire kihevertem Will halálát annyira, hogy ne kezdjek el bőgni, valahányszor meghallom az Imagine Dragons Not Today című számát. Amikor már eljutottam a gyász ezen szakaszához, előszedtem a könyvet.

Nem tagadom, azért így sem volt egyszerű olvasmány. Főleg az eleje. Louisa elveszettsége, a feladat, hogy valódi értelmet keressen az életben, mindannyiunknak ismerős lehet, akik valaha elvesztettek egy számukra kedves embert. És ez olykor egyedül nem is megy, a segítség pedig a legváratlanabb helyről érkezhet.

Az After You legnagyobb meglepetése a Lou ajtaján kopogtató tinilány, Lily, aki Will lányának vallja magát, aki csak most tudta meg az igazat, hogy az apja meghalt. Totális ledöbbenés. Őszintén megvallva, én nem is hittem neki. Oldalakon keresztül vártam, hogy kiderüljön, a kiscsaj anyja, aki valóban Will exe volt, az örökségre hajtva bedob egy ilyen kamuszöveget. Ilyesmiről persze szó sem esett, viszont alaposan megborult a családhoz közelállók lelki egyensúlya. 

Lou persze a szárnayai alá veszi, noha nem lenne kötelessége. Bizonyos mértékig visszatér a gondozó szerepkörbe, habár Lilyt nem fizikai értelemben kell pátyolgatnia. Inkább a felnőtté válás felé próbálja terelgetni a kicsit sem visszafogott tinit. Ha már az anyja erre képtelen.

Lily karaktere volt az egyik kedvencem. Moyes zseniálisan ír tinédzsereket! A felszínen egy folyton zsizsgő, bulizós, semmivel sem törődő lányt látunk, ám kiderül, hogy neki is vannak félelmei, csinál hülyeségeket, amiket aztán alaposan meg is bán.

Nagyon szeretem Jojo Moyes karaktereit, mert egyik sem csak fekete vagy fehér, hanem sokszínűek, igazán emberiek. Tele vannak tökéletlenséggel, amitől könnyű azonosulni az egyes szereplőkkel.

A regény sokszor szívbemarkoló, de vannak mókás és szívmelengető pillanatok is. Hihetetlenül jó érzelmi hullámvasúton robogtam végig, ahogy olvastam, és már alig várom, hogy a trilógia harmadik részét is a kezemben foghassam!

2. Harper Lee: To Kill a Mockingbird
Sokat hallottam már erről a regényről, meg hogy akkora siker lett, hogy gyakorlatilag azóta Harper Lee egy regényt sem tudott írni évtizedekig, és a folytatásra ötven évet kellett várni. De hogy miről szól, arról fogalmam sem volt. Aztán egyszer csak eszembe jutott megint, és úgy éreztem, itt az ideje megismerni a történetet. Megszereztem hangoskönyvben, és szinte azonnal magába szippantott a történet.

Nagyon érdekes volt Scout szemszögéből figyelni az eseményeket. A gyermeki játékosság és a komoly témák a legnagyobb természetességgel vegyültek el a történetben. Ez részben Atticus Finchnek, Scout édesapjának köszönhető, aki amellett, hogy  idősebb kortársai szüleinél, egyedül neveli gyermekeit, és időnként több betekintést enged ügyvédi munkájába, mint mások. Így a gyerekek viszonylag fiatalon megismerkednek a bíróságok világával.

A mű egyik legizgalmasabb szála is egy nagy port kavaró perhez köthető, ahol Scout apja a védőügyvéd. Hogy miért akkora szám az egész? Egy fehér férfi kiáll egy igazságtalanul nemi erőszakkal vádolt fekete fiatalember élete mellett. Egy déli államban ez a ’30-as években igazán vakmerő tettnek számított, amellett, hogy nagyjából esélye sem volt a színes bőrű vádlottaknak akár ártatlanok, akár nem.

A tárgyalás teljesen magába szippantott. A feszültség, az egymásnak feszülő indulatok magukkal ragadtak. Harper Lee mesterien építi fel ezt az epizódot. A tanúvallomások, az ügyészi és az ügyvédi beszédek egyészen a hatásuk alá vontak. A tény, hogy Atticus szót emelt az igazságtalanság ellen, megmelengette a szívemet. Azt hiszem, nem csoda, hogy akkora siker lett ez a könyv.

Mindig is érzékenyen érintett az afroamerikaiak története, a rabszolgaság, a kirekesztés, a jogaik kivívása. Bár tudom, hogy a mai napig szembesülnek nehézségekkel, diszkriminációval, ez a regény mégis reményt hordoz és felemel.

1. Liane Moriarty: Big Little Lies
A tavalyi év abszolút kedvence volt ez a regény. Húsbavágóan reális képet kaphatunk az anyai létről, a családon belüli erőszakról, az iskolai zaklatásról. Végig olyan érzésem volt, hogy Liane Moriarty aztán tényleg ismeri az embereket, a vesémbe lát. Volt, hogy a metrón ültem, és a könnyeimmel küzdve be kellett csuknom a könyvet, ha nem akartam, hogy mindenki szeme láttára elkezdjek zokogni. Mert bizony vannak a regényben olyan erős jelenetek, amik szíven ütnek, vagy úgy gyomorszájba vágnak, hogy egy pillanatra a légzés is kihagy.

Több történetszál is fut egyszerre, a legkülönbözőbb háttérrel rendelkező édesanyák életébe enged bepillantást a szerző. És talán a legjobb az egészben, hogy mindegyikükkel azonosulni lehet. Senki nem tökéletes, mindenkinek vannak gondjai, persze ezt egyikük sem akarja a külvilág felé kommunikálni. Dehát ez csak természetes, nem? Ugyan ki akarná közszemlére tenni a lelki (vagy testi) sebeket, amit mind hordozunk? Na ugye! Senki.

Amellett, hogy az érzelmek színes palettáját élheti meg az olvasó, szólni kell a regény felépítéséről, ami szintúgy mesteri! Az egészen egy gyilkossági üggyel kezdődik, ami végigvonul a regényen úgy, hogy az áldozat kilétére egészen a könyv végéig nem derül fény. Olyan feszültséget teremtett bennem a szerző, ami egyre csak hajtott előre, hogy mielőbb megtudjam, ki halt meg! Aztán jött a döbbenet és a végkifejlet, no meg az elismerő bólogatás.

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt a regényt, azt mondanám: zseniális. Érzlemes, vicces, izgalmas olvasmány. Engem teljesen letaglózott és maga alá gyűrt. Nem egyszerolvasós, abban biztos vagyok.


Ezek voltak 2018 legjei számomra. Kíváncsi vagyok, idén milyen történetek kerülnek az utamba. Már most van egy-két cím, ami a kedvencek közé került, illetve jönnek még izgalmas megjelenések. Alig várom, mit hoz még 2019!

2019. január 12., szombat

Írók egymás között - Újévi írós fogadalmak

Elérkezett a január, és úgy gondoltuk, az első bejegyzést a 2019-ben megvalósítandó terveinknek szenteljük. Van egy olyan érzésem, nem az én írásom lesz a leghosszabb. :D Gabi, Emma és Fanni bejegyzését a nevükre kattintva érhetitek el. 

Bevallom őszintén, először nem igazán rajongtam az ötletért, mert az utóbbi pár évben megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit az újévben. Eddig sem tartottam be nagyon semmit, a Goodreads olvasós kihívásán kívül, idén meg aztán pláne minden előre lehetetlennek tűnt. De azért ez a kedves hagyomány csak nem hagyott nyugodni, így december végén szépen megfogadtam, hogy idén többet fogok (vagy legalább is szeretnék) írni.

A meglehetősen elnagyolt fogadalom hátterében nem az áll, hogy nincsnenek  céljaim erre az évre, inkább az, hogy négy gyerek mellett nem igazán jut időm az írásra. Pláne úgy, ha minden héten legalább egy kisbeteg itthon van. Irtó nehéz elfogadni, hogy a fejemben zsizsgő rengeteg tervemet parkolópályára kell tenni. De egyszerűen nem bírom.

Így igazából idénre az a nagy fogadalmam, hogy elfogadóbb leszek magammal szemben, és leadjak az elvárásaimból. Haladok, ahogy haladok. Most ez van.

Sikerekben gazdag, fogadalmakat megtartós új évet kívánok! :)




2018. november 30., péntek

Viszlát november!

Holnap december, ami azt jelenti, hogy ma véget ér a novemberi regényírós kihívás. Akik véghezvitték, amit terveztek, azoknak szívből gratulálok! Nekem nem sikerült megírni azt az ötezer szót, amit elterveztem, mégsem fogom fel véres kudarcként az egészet, mint a legelső alkalommal. Elhatároztam, hogy reálisan nézem a helyzetet és idén kedves leszek magammal, a hiányosságaim helyett pedig azt veszem figyelembe, amit sikerült elérnem.

Elkezdtem egy új történeten dolgozni, ráadásul angolul. Ez olyan kihívás, amit eddig nem nagyon mertem megtenni. Még most is bizonytalan vagyok. Ahogy abban is, hogy merre fog haladni Alex és Philip története, ám egyre több információ bontakozik ki bennem, ahogy erre a projektre gondolok. Nagyon izgatottan várom, mi fog kisülni belőle!

Hálás vagyok ezért a hónapért, mert beindított bennem valamit, feloldotta a blokkot, ami a legkisebb gyermekem születése óta a kreativitásomra telepedett. Újra tudok írni. 

Ráadásul újabb ötleteim támadtak. Novellák és egy kisregény folytatása várja, hogy megírjam. Mi ez, ha nem győzelem? :)

Köszönöm, NaNoWriMo!
forrás: Pinterest

2018. november 16., péntek

Szabó Magda: Az ajtó


Évek óta szemeztem Szabó Magdával, de még soha nem olvastam tőle semmit. Úgy éreztem, nem vagyok felkészülve rá. Nem tudom, miért volt bennem az, hogy egy érettebb személyiség kell hozzá, hogy a műveit olvasssuk. Ám immár harmincegyévesen úgy döntöttem, megpróbálkozom egy regényével. Az ajtóra esett a választásom, mert arról legalább annyit tudtam, hogy szerepel benne egy idős nő. Bevallom, ezt is csak onnan tudom, hogy a filmes plakáton Helen Mirren van.

Kíváncsian vágtam neki a regénynek. Emerenc alakja rögtön felkeltette a kíváncsiságom, nagyon titokzatos nőszemély. A karakter fokozatos felfedése vitt egyre előrébb. Érdekelt, ki lehet ez a magáról olyan nehezen megnyíló, de a világról igen határozott véleménnyel rendelkező nő valójában. Hamar a szívembe is zártam Emerencet azzal együtt, hogy milyen zord és kegyetlen tudott lenni, mégis a maga módján képes volt a feltétel nélküli szeretetre, gondoskodásra.

A szívem szakadt meg attól, ami a kórházba kerülésekor történt. A lakás feltörése, az idős nő féltett kincseinek elvesztése még Emerenc betegségénél is nagyobb tragédia volt. A titkolózás pedig ezerszer rosszabbá tette a helyzetet. Még ha meg is akarták őt kímélni, ezzel okozták a legnagyobb bajt. Emerenc szíve ettől szakadt meg. Elszenvlvesztett mindent, ami igazán fontos volt az életében a múltban elszenvedett veszteségek után. Nem is csoda, hogy kizárt mindenkit az utolsó pillanataiban.

Annyira átéreztem a fájdalmát. A saját nagymamámra gondoltam, aki élete végéig szenvedett attól, hogy el kellett adnia a házat, ahol felnőtt és az élete nagy részét leélte. Soha nem heverte ki a veszteséget. Valószínűleg Emerenc is így tengette volna le a hátralevő idejét, ha elhagyhatta volna a kórházat. Akármilyen bútorokkal is pórolták volna az övéit, azt már sose érezte volna sajátjának. Emerenc úgy távozott az életből, hogy már tényleg nem volt mit veszítenie.

Szabó Magda regénye megdöbbentő, magával ragadó, igazán különleges hangulatú. Azt hiszem, nekem tényleg szükségem volt időre, hogy befogadóképes legyek. De örülök, hogy végre kezembe vettem ezt a könyvet. Élmény volt.

2018. november 15., csütörtök

Írók egymás között - Mi kell az írós hangulathoz?

Novemberi témánk az írós hangulat megteremtése, azaz mi szükséges ahhoz, hogy magába szippantson az írás. Hogy Emma, Fanni és Gabi hogy csalogatják magukhoz a Múzsát, a nevükre kattintva megtudhatjátok! :)


Számomra a legfontosabb a csend, ami négy gyerek mellett egyszerre luxus és hiánycikk is egyben. Éppen ezért az írást én ebéd utánra szoktam ütemezni, amikor a gyerkőckék bő másfél-két órára levonulnak a színről. Teljes mozdulatlanságra van szükségem magam körül, ezért nekem már az a tudat is zavaró, ha valaki ébren van a szomszéd szobában. Ezen valószínűleg változtatnom kell a jövőben, ahogy a gyerekek kezdenek majd kinőni a délutáni alvásból. Előre rettegek. :D Kíváncsi lennék, más író-anyák hogy oldják meg ezt.

Mivel ez az énidőm is, igyekszem bevackolós körülményeket teremteni, hogy ne is kelljen felállnom a kanapéról, amíg írok. Éppen ezért mindig odakészítek magamnak egy öblös bögre tejeskávét és vizet, illetve ha van, valamilyen nasst is. Bár valahol olvastam, hogy írás közben nem szabad enni, én eddig soha nem tapasztaltam ennek negatív hatását.



Mindezek mellett zenére van szükségem. Ami nem lehet magyar nyelvű, mert az elvonja a figyelmem. Az angol dalok mellett simán tudok írni, annak ellenére, hogy folyékonyan beszélem a nyelvet. Nem készítek mindenhez külön lejátszási listát, van hogy egy előadótól egy számot vagy egy albumot hallgatok végtelenítve, ami illik az adott iromány hangulatára, vagy csak belövök egy stílust, és random zenék szólnak a háttérben. Mostanában a Snow Patrol, a The Script, a Sleeping at Last, a Take That, Ed Sheeran és Kelly Clarkson dalaira szeretek a legjobban írni. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva előnyben részesítem a hímnemű énekeseket, magam sem tudom, miért.

Ha ezekből az utóbbi két pont nincs meg, azt még túlélem, de az első kritériumnak meg kell lennie, különben huss az inspirációnak. Nektek milyen írós szokásaitok vannak? :)