2018. szeptember 15., szombat

Írók egymás között - A borítókról

Örömteli hír, hogy körblogolásunkhoz Krausz Emma, a Twister Mediánál megjelent Osztálykép című regény szerzője is csatlakozott. Múlt hónapi, kezdő írós hibákat taglaló bejegyzését itt éritek el! 


¤¤¤

Szeptemberi bejegyzésünk témája a borítók. Ahogy ezen gondolkodtam, a következő kérdések ötlöttek fel bennem: Milyen a jó könyvborító? Kirívó? Esetleg visszafogott? Mennyit áruljon el a sztoriról? Mit áruljon el a mögötte rejlő történetről?

Azt hiszem, mindenki egyet ért azzal, hogy egy könyv borítója kulcsfontosságú tényező a mű életében, hiszen ez az első dolog, amivel az olvasó szembe találkozik. Ez a mozzanat döntheti el, hogy leveszik-e a regényt a polcról, vagy sem.

Szóval mivel lehet jól eladni egy könyvet? Nyilván ez a témától és a célközönségtől is függ. Nem vagyok tájékozott a teljes könyvpiacot illetően (sőt!), de követek pár bloggert Instagramon, akiknek köszönhetően beleszaladok bizonyos könyvekbe, amiknek a célközönsége elég egyértelműnek tűnik. Íme néhány példa a teljesség igénye nélkül: 


forrás: Veronika's Reader Feeder

Nyilván a fiatalságot jól meg lehet fogni a fedetlen felsőtestű, meglehetősen kigyúrt és/vagy csábos tekintetű stock photo modellekkel, de engem ezek leginkább a Romana és társai ponyvafüzetecskékre emlékeztetnek. Ez valószínűleg azért van, mert öreg vagyok. :D Szóval nem hiszem, hogy ezeket a könyveket valaha is levenném a polcról.

Forrás: moly.hu
Őszintén szólva engem az egyszerű, de nagyszerű borítókkal lehet megvenni. Az egyik nagy kedvencem Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai magyar kiadása. És bár nem tartom fontosnak, hogy egy borítón bármilyen alak legyen, ez nagyon megfogott annak idején. Szerintem csodaszép. Emlékszem, milyen áhítattal vettem le a polcról az otthoni könyvtárban. Nagy volt a szerelem, ami azóta is tart. Sokkal jobban szeretem ezt a borítót, mint a filmplakátos verziót. És ez nemcsak erre a könyvre vonatkozik, persze értem én, a marketing szempontjából tök jó. De valahogy valami pluszt így elveszít a könyv. Ezt nem tudom elmagyarázni, és simán lehet, hogy irracionális és szentimentális is vagyok a borítókat illetően. Hát na, van ilyen!

És ha már egyszerűség. Nagyon szeretem Jojo Moyes Me Before You-trilógiájának angol borítóit is. Vagy ott van Emily Giffin nemrégiben megjelent regénye, az All We Ever Wanted. Egyik sincs túlgondolva, Moyes borítóin van egy kis utalás a cselekményre, és kész. Giffin regényéről nem tudok nyilatkozni, de a ragyogó kis fényfüzérre emlékeztető díszítés nálam elég nyerő. Olyan szép, harmonikus az lesz tőle az egész. 

Forrás: jojomoyes.com

201806-All-We-Ever-Wanted.jpg
Forrás: emilygiffin.com
Van még egy nagy kedvencem. A Penguin kiadó ötven kötetből álló Classics-sorozata. Jane Austen Emmáját olvastam ebben a kiadásban, és nagyon tetszett a borítója.


Aztán a könyvtárban láttam, hogy nem csak azt, hanem mást is kiadtak hasonló küllemmel. Mutatok is pár borítót. Hát nem szépségesek?!

Forrás: Juniperbooks.com
Forrás: Juniperbooks.com

Remélem, ha majd aktuális lesz, nekem is egy egyszerű, de nagyszerű borítóba burkolják a mondanivalómat. Addig is gyönyörködöm a kis kedvenceimben!

Hogy Emma, Fanni és Gabi mit gondol a témáról, a nevükre kattintva megtudhatjátok. Jó olvasást! :)

2018. szeptember 4., kedd

Jojo Moyes: Sheltering Rain

Sok hónapos lemaradásban vagyok olvasási élményeimmel, de ma végre megírtam ezt a kis beszámolót Jojo Moyes Sheltering Rain című regényéről. Sajnos a könyv magyarul nem jelent meg, de remélem lesz olyan, aki kedvet kap hozzá, hogy angolul is nekiugorjon. Íme a fülszöveg:

Miután fiatalon elszökött írországi vidéki otthonából és eltávolodott az anyjától, Kate megfogadta, hogy mindig a barátja lesz lányának, Sabine-nak. Csakhogy a történelem ismétli önmagát, és most Kate egy kettejük között folyamatosan táguló szakadékkal találja szemben magát. Most, hogy Sabine épp írországi útja előtt áll, hogy találkozzon a nagyanyjával, akit Kate elhagyott, Kate elmereng azon, hogy jutottak idáig, és mit tehet, hogy ezt a szakadékot betemesse.

Joy számára egy megvalósult álom, hogy találkozhat az unokájával. A lányától való fájdalmas elszakadás után alig várja, hogy időt tölthessen Sabine-nel. Azonban amint a lány megérkezik, a közös nevező hiánya hamar lelombozza lelkesedését. És ahogy Sabine kiszámíthatatlan, kíváncsiskodó természete arra kényszeríti Joy-t, hogy szembe nézzen rég eltemetett titkaival, a nő rájön, hogy talán ideje végre begyógyítani a régi sebeket.

Nagyon nehezen kezdtem neki ennek a beszámolónak. Nem azért, mert rossz lenne a regény, épp ellenkezőleg! Engem teljesen magával ragadott a három nő története, ahogy a útjaik összefonódnak, majd szétválnak. Számomra ez egy igazán női történet volt. Annyi minden felmerül benne az anya-lánya kapcsolattól kezdve a túlféltés, elengedésen keresztül a ragaszkodásig. Olyasmik, ami minden anya és gyermek életében előkerülhet, éppen ezért nagyon könnyű azonosulni bizonyos szereplőkkel vagy legalábbis helyzetekkel. 

Valahol megértettem Kate-et, hogy mindent megtesz azért, hogy az ő kapcsolata a lányával ne fusson vakvágányra, ahogy vele és az anyjával történt. De persze egy kamasz igényei legtöbbször nem esnek egybe a szülőével... És ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy jó, ha a gyerekünk barátja akarunk lenni? Szükség van erre? 

Vagy ott van Joy, aki szintén a legjobbat akarta a gyerekeinek azzal, hogy keményen fogta őket és szerette volna, ha aktívan bekapcsolódnak a családi vállalkozásba. Csakhogy Kate nem az anyja által megálmodott utat választotta. Az ellentéteik látszólag feloldhatatlanok, csak úgy mint Kate és Sabine esetében. Az egyetlen megoldásnak a távolság tűnik, és a kötelékek lazítása anya és lánya között, amit nagyon egyikük sem akar szorosabbra kötni az évek múlásával. Hibáztathatjuk ezért bármelyiküket is? Nem hiszem.

Ebbe az ismeretlen, szabályokkal teli közegbe érkezik a dacos kamasz lány. Őszintén kíváncsi voltam, hogy fog kijönni a szabadon nevelt, az anyja majomszeretével mindig elárasztott lány a látszólag csak a lovaival elfoglalt, saját rutinjára nagyon odafigyelő nagyanyjával, akivel egyszer találkozott még kicsi korában. Nem indul rózsásan a kapcsolatuk, persze. Sabine-t nem hozzák lázba a paripák, se a dohos, lepukkant nagyszülői ház, ahol se internet, se szórakozási lehetőség a közelben. Ráadásul ott a beteg nagyapa, akinek jelenléte belengi az egész helyet, még ha fizikálisan sokszor csak a szobájában tartózkodik. 

Aztán a tüskés lány szép lassan felenged, ahogy régi családi fotókra bukkan, és ez segít felépíteni a hidat közte és a nagyanyja között. Joy mesélni kezd a család múltjáról, és Sabine olyan oldaláról is megismeri felmenőit, amiről addig mit sem tudott. Máshogy kezdi szemlélni a házat és az egész birtokot. Fokozatosan közelebb kerül a nagyszüleihez, mint az anyja, amíg velük élt. A nagyapjával különösen jó viszonya lesz, bár a férfi annyira beteg, hogy gyakorlatilag csak fekszik az ágyban, és nem szól semmit. Sabine mégis mellé szegődik, beszél hozzá, és olyan apafigurát talál benne, amilyen neki nem adatott meg. Talán kissé túlidealizálja az alakját a régi történetek alapján, amit Joytól hall.

Sabine szép lassan megszelídül, Kate viszont egyre inkább szétesik londoni otthonában. Kapcsolata a lányával és szeretőjével kilátástalannak tűnik. Utóbbival szakítanak is, így a nő a lányára összpontosít. Apja betegsége miatt haza is utazik, és talán ő csodálkozik leginkább a Sabine-ban végbement változásokon. Ám kapcsolata az anyjával és a lányával úgy tűnik, holt pontra jutott.

Egy másik nem mindennapi anya-lánya szál Mrs. H., Joy-ék szakácsa. és Annie történetét öleli fel. A lány súlyos depresszióját anyja csendes, odaadó szeretettel kezeli, és ott segít neki, ahol tud. Nincsenek kitörő érzelmek, csak visszafogott, szívmelengető szeretet.

A legmegdöbbentőbb számomra az volt, ahogy ez a depressziós, befordult lány kulcsfigurává válik abban, hogy Joy, Kate és Sabine egymásra találjon. Igazán nagy csavar ez a történetben, nem is lövöm le a poént. Mindenestre az élmény, amit ezek a nők együtt átélnek mindenki számára sorsfordítóvá válik.

Bár a történet vége nem teljesen lezárt, azért elég reményteljes. Szívem szerint tovább olvasnám a család történetét, kíváncsi vagyok, hogy alakul a sorsuk a jövőben. 

Számomra a könyv leginkább a nőkről szólt, bár nagyon jók voltak a férfi karakterek is. Odavoltam érte, hogy senki nem fekte vagy fehér, mindenkinek megvoltak a maga hibái (nemcsak jellembeli, de testi is) és erősségei. Igazán emberire sikeredtek. Ráadásul Moyes zseniálisan ír kamaszokat, nagyon szerettem Sabine karakterét.

Annyi mindent el lehetne mondani még erről a regényről, de most ennyivel befejezem. Az biztos, hogy ez a regény letaglózott, megnevettetett, elgondolkodtatott, megbőgetett. Voltak benne mondatok, amiket újra és újra elolvastam. A Sheltering Rain egy gyönyörű és sokrétű történet generációkon átívelő anya-lánya kapcsolatról, szeretetről és elfogadásról. Szívből ajánlom mindenkinek!

2018. augusztus 9., csütörtök

Írók egymás között - Kezdő írós hibák


Ebben a hónapban olyan hibákról írunk, amit mi is elkövettünk a kezdetekkor. Én nem annyira írástechnikai példákra gondoltam, inkább arra, hogy csinálhattam volna másképp.


1. Azt hittem, tudok írni
Jó fogalmazási készségemre hamar rájöttem iskolai beadandók írásakor. Ám sokáig abban a hitben éltem, hogy pusztán ez elég is ahhoz, hogy jól írjak. Azaz egy jó darabig eszembe sem jutott, hogy tanulni is lehetne az írást.

2. A kritika hiánya
Ez nem is annyira az igazi kezdetekre, inkább az újrakezdés időszakára vonatkozik. Bár tudtam az úgynevezett bétázós csoportok létezéséről, nem annyira kerestem a lehetőséget, hogy csatlakozzam bármelyikhez. Pedig biztos, hogy sokat tanulhattam volna belőle. Például azt, hogyan kezeljük a kritikát számomra teljesen ismeretlen emberektől. Nekem ez mindig nagyon nehezen ment, mert borzasztóan maximalista vagyok, és ha valami elsőre nem tökéletes, akkor az meglehetősen visszaveti a kedvem. Így elég nehéz volt először szembe nézni az írótanfolyam során kapott esetleges negatív véleményekkel. Persze ez is tanulható, és nem is árt ezt mielőbb megtapasztalni, hiszen mások máshogy látják a dolgokat, és olyasmit is észrevesznek, ami nekünk nem tűnt fel.


3. Túlírás
Borzasztóan túlírtam. Bizony ez volt az egyik legnagyobb felismerésem, amikor először véleményezték tapasztaltabb írók a szövegemet. Fel sem tűnt, őszintén szólva. Sőt, úgy éreztem, szükség van rá, hogy nagyon komplexen körülírva fejezzek ki egy adott érzést, élményt. Csakhogy néha a kevesebb tényleg több.

Most hirtelen ennyi dolog jutott eszembe. Hogy Gabi és Fanni milyen példákat hoztak, a nevükre kattintva kideríthetitek! J

2018. július 12., csütörtök

Írók egymás között -- Szép- vs. szórakoztató irodalom


Ebben a hónapban a szép- és szórakoztató irodalom kapcsolatáról gondolkodunk. Nagyon érdekesnek találtuk, hogy a két ág között igen nagy szakadék van itthon, ami mellett, úgy érzem, nem igen tudunk elmenni pályakezdő íróként (sem).


Könyvtárlátogatóként már egész korán szembesültem azzal a ténnyel, hogy az irodalomban megkülönböztetjük az úgymond „klasszikusokat” a „ponyvától”, vagyis a szépirodalmat a szórakoztató irodalomtól. Míg az előbbit csupa pozitív jelző jellemezte, az utóbbi olyan kerülendőnek tűnt. Kifejezetten nagy szakadékot éreztem a kettő között, mintha a szórakoztató irodalom fogalma kizárta volna a minőség lehetőségét. De hogy miért és hogyan lehetséges ez a szakadék, nem igazán értettem. 

Angolos egyetemistaként szembesültem a ténnyel először, hogy ennek nem kell így lennie, amikor egy csoporttársamtól megtudtam, hogy Agatha Christie egyik regényéből írja a diplomáját. Christie igencsak klasszikusnak számít, de ugyanakkor krimiszerző! Akkor hogy is van ez? Nem igazán tudtam egyéb választ találni, minthogy mások a szokások.

Aztán amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írással, ismét felbukkant ez az ellentét. Nagyon szeretem Kosztolányi stílusát, a huszadik század eleji költők műveit. Szerettem volna én is hasonlóképpen írni, a költői képeket használni. Volt is pár kisprózám, amiben különböző hangulatokat, érzéseket próbáltam megfogni és szavakba önteni, és ezeket elküldtem egy-két pályázatra. Csakhogy valahova kevés volt benne a szépirodalmiság, valahova meg túl sok.

A szépirodalom itthon olyan magasztos helyet foglal el, szinte megfoghatatlan, elérhetetlen. Az sem világos számomra, hogy milyen szabályok szerint működik. Hiába gondoltam úgy magamról, hogy szépirodalmi igényű műveket fogok írni, be kellett látnom, hogy ehhez kevés vagyok.

forrás: pixabay.com

A szórakoztató irodalomban viszont a csodásan körberajzolt leírások vontatottá tehetik a szöveget, inkább túlírást eredményeznek. Hiszen minek fecsérelni a szót, ha egyszerűbben is megfogalmazható egy gondolat? Ezzel szembesülni  először kissé rossz érzés volt. Aztán rájöttem, hogy az engem érdeklő témák kifejtése jobban is illik a szórakoztató irodalom kategóriájába. Még ha soha nem is leszek egy kategória mondjuk Eszterházyval, azt hiszem, ezzel együtt lehet élni. Viszont azt sem mondja senki, hogy a szórakoztató irodalom nem lehet igényesen megalkotva.

Azt hiszem, itt a kulcsa a dolognak! A szórakoztató irodalom minőségét lehetne/kellene itthon javítani ahhoz, hogy a két irodalmi réteg közeledhessen egymáshoz. Nem gondolom, hogy varázsütésre történne a dolog, de egy most induló, a munkájára igényes és precíz nemzedék megjelenése talán idővel egységesebbé tehetné az irodalmi színteret.

Gabi és Fanni véleményét a nevükre kattintva olvashatjátok.

2018. június 11., hétfő

Írók egymás között - A kritikáról


Júniusi témánk a kritika, amivel egy író pályafutása minden szakaszán találkozik. Az elutasításhoz hasonlóan ez sem egy könnyű téma, hiszen gyakorlatilag kikerülhetetlen. A mostani bejegyzésemben arról szeretnék érni, hogyan fogadjuk, hogyan kritizáljuk mások munkáját mi magunk.

A kritika attól függően, hogy fogalmazzák meg, nagyon fájhat. Kiváltképp egy kezdő, bizonytalan író számára. Meg kell tanulni különválasztani a neten olyan nagy számban megtalálható rosszindulatú kötözködést a valódi, építő jellegű kritikától. Erre jók lehetnek a különböző béta-kereső csoportok, ahol a tagok egymás írásait bétázzák, vagyis leírják mi az, ami működik, és mi az, ami nem.

Én sokáig féltem a kritikától, csak nagyon kevés embernek mutattam meg, amit írtam, ők viszont általában pozitív  visszajelzést adtak. Ami az önbizalmat növelheti ugyan, de nem biztos, hogy valós képet ad. Bennem mindig ott motoszkált, hogy vajon olyasvalakinek is tetszene-e az írásom, aki nem ismer, és csak magát a szöveget látja. Ilyen visszajelzést azonban sokáig nem kaptam.

Aztán bekerültem a Könymolyképző Kiadó alapozó írókurzusára, ahol többek között véleményeztük egymás munkáját. Ez volt az első olyan helyzet, amikor számomra ismeretlenek fogalmazták meg a kritikájukat, meglátásaikat az írásommal kapcsolatban.

Bevallom őszintén, ettől a résztől borzalmasan féltem, mert nehezen tudom kezelni a kritikát. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ezt meg kell tanulni, főleg, ha komolyan gondolom az írást. Nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy legszívesebben sírva begubóztam volna egy sarokba, hogy onnan soha többet nem jövök ki, és pláne nem írok többet! (Igen, hajlamos vagyok túldramatizálni a dolgokat... :D) De idővel ebbe is belerázódtam, és megtanultam értékelni, hogy mások máshogy látják a dolgokat, és esetleg olyasvalamit is észrevesznek, ami az én figyelmemet elkerülte. Nagyon tanulságosak lehetnek a kritikák!

Aztán persze van olyan, hogy nem jogos a kritika. Előfordul, hogy olyan dolgot kritizálnak, ami a szerző hatáskörén kívül áll (pl. egy könyv borítója vagy fülszövege), és ezt negatívumként az egész műre rányomják. Az ilyen kritika (vagy szimplán rosszindulatú megjegyzés) az, amit meg kell tanulni nem felvenni, hiszen az ember nem tud mindenki izlésének megfelelni. És erre nem is szükséges törekednünk, azt hiszem.

Amiről még mindenképpen szót szeretnék ejteni, az, hogy fogalmazzunk meg mi kritikát. Mindenképpen tisztelettel kell fordulnunk az író és a műve felé, még akkor is, ha nem minden megoldás tetszett a szövegben. Észben kell tartanunk, hogy nem a mi  véleményünk az egy és igaz út, tehát semmiképp sem szabad kioktatónak lennünk. És azon sem szabad megsértődni, ha az író nem ért egyet a kritikánkkal. Illetve fontosnak tartom azt is, hogy a jó megoldásokat, szép képeket is kiemeljük, hogy ne csak a negatívummal legyen tele a kritikánk.

Hogy a többiek hogy vélekednek a témáról, megtudhatjátok a linkeket követve:

2018. június 8., péntek

Könyvheti kaland

forrás: Facebook
Tegnap kezdődött a 89. Ünnepi Könyvhét, amit már hetek óta vártam, mert az Athenaeum Kiadó meghívta Cecelia Ahernt, a Lantmadár című regénye magyar megjelenése apropóján. Az mondjuk érdekes, hogy fogalmam sem volt, ki a szerző, csak annyit tudtam, hogy az egyik könyve karácsony óta a éjjeliszekrényemen csücsül. Aztán kiderült, hogy ő írta többek között a P.S. I Love You-t, és a Love, Rosie című film (ami egyébként padlóra vágott anno, mikor láttam, persze jó értelemben) alapjául szolgáló könyvet is (Ahol a szivárvány véget ér). El is határoztam, hogy ezt a könyvet beszerzem, a Vörösmarty téren tartandó bemutatóra is.

Minden klassz, én egyre csak számoltam vissza a napokat, majd szerda este kiderült, hogy a kishúgom elfelejtette, hogy gyermekemre vigyáznia kéne,
míg az anyja kiéli könyves-rajongós hajlamait. Biliborulás, világfájdalom, teljes lemondás. Menet közben már belelovalltam magam abba is, hogy dedikáltatok pár könyvet Berg Judittal, de így ez is a kútba hullott.

Elkeseredve számoltam be apjuknak a helyzetről, aki viszont csak annyit mondott, hogy menjek csak és vigyem el a lányt is magammal. Na, ezt egy pöttyet meredeknek éreztem, merthát mekkora tömeg van egy Könyvhéten?! Ráadásul délelőtt az eső is leszakadt.

Aztán csodák csodája, ebéd után kisütött a nap, felszáradtak a pocsolyák. Lánykám fél négykor jelezte, hogy köszöni, kialudta magát. Én meg elkezdtem számolni. A nyitóbeszédre ugyan nem értünk volna ki, ha megszakadunk sem, de talán Berg Judit dedikálására igen. Ráadásul öttől volt Cecelia Ahern könyvbemutatója... Végül addig-addig tötymörögtünk, hogy negyed hatra sikerült kiérni a Vörösmarty térre, de ott voltunk, és a nagyszínpadon már javában tartott a beszélgetés Ceceliával.

Amíg én próbáltam kideríteni, hol dedikál Berg Judit, beültünk a közönség soraiba, aztán kerestünk egy térképet a standokról, miközben kicsi háromévesem kiszúrta az oroszlános szökőkutat a színpad mögött. Mondanom sem kell, kislányom számára az nagyobb élmény volt, mint a könyvbemutató, így felmásztunk oroszlánt simogatni és pancsolni egy kicsit. Majd mikor kellőképpen vizes lett a gyermek keze, elindultunk Berg Juditot keresni, akit meg is találtunk, de épp interjút adott. Így hát visszamentünk Cecelia háta mögé oroszlánozni egy kicsit. 

A Nagyszínpad hátulról

Sajnos a beszélgetésből és a könyvbemutatóból nem sokat hallottam, de annyit leszűrtem, hogy egy kedves, mosolygós, ráadásul igen termékeny szerző áll a könyvek mögött (ha jól csíptem el, Cecelia évente egy regényt ír!). Igazán emberi volt.

Újabb kör pancsolás után felkerekedtünk újra a Pagony standja felé, ahol már nem láttunk dedikáló Berg Juditot. Viszont volt sok szép színes könyv, meg egy kisbaba, aki igencsak lekötötte kicsi lányom figyelmét. Miközben ő ismerkedett, észrevettem a szomszéd standnál kedvenc mesekönyvünk szerzőjét. De mivel többekkel beszélgetett, nem akartam megzavarni. Inkább beszereztük a legújabb Maszat-könyvet, és Ilcsi meghallgatott egy mesét, amit az egyik pagonyos hölgy késségesen felolvasott neki. Tőle aztán megkérdeztem, hogy Berg Judit nem dedikál-e máskor is, mire elmondta, mikor lesz az, de felhívta a figyelmem, hogy a szerző még itt van. Erre töredelmesen bevallottam, hogy hát jó, de nem merek odamenni, nem szeretném zavarni, ha már hivatalosan nincs itt. Tudom, elég gáz, de bennem annyira az van, hogy az írók egy szférával fölöttünk állnak (most ne vegyük figyelembe, hogy félig-meddig én is írónak számítom magam). Erre a hölgy nagyon kedvesen felajánlotta, hogy odakísér minket Berg Judithoz.

Így lettünk gazdagabbak egy személyes találkozással. Ilcsi beszélgetett vele pár szót, én meg sűrűn vigyorogtam. Berg Judit is nagyon kedves és közvetlen volt, így nem álltam meg, hogy ne zúdítsam rá családunk szerelmét a Lengemesék iránt. Ennek köszönhetően megtudtam, hogy a történet folytatódni fog egy mellékszál felgöngyölítésével. Már alig várjuk! :)



Összességében nagyon örülök, hogy kimentünk a Könyvhétre. Nem számítottam ennyire jó élményre. :)

2018. május 9., szerda

Írók egymás között - A visszautasításról

Egy pályakezdő író valószínűleg a visszautasítást tapasztalja meg legelőször. Ami különösen rossz, hiszen ebben a kezdeti szakaszban az ember bizonytalan, de lelkes, és folyamatosan visszajelzésre vár. Az meg, ha egy szívének kedves írást utasítanak vissza, nagy csalódás lehet. Pedig ez a tanulási folyamat része, az íróvá válás egyik lépcsője.

Ettől függetlenül nem kellemes dolog. Nekem is sok időmbe tellett, mire elfogadtam, hogy egy-egy visszautasítás nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszul írok, és fel kéne hagynom az egésszel. Persze az első reakcióm sokszor ez volt. De higgadtan átgondolva az ember belátja, hogy lehet, csak arról van szó, hogy az adott novella nem illik bele a magazin vagy a pályázat profiljába. Vagy egyszerűen nem fogta meg az adott szerkesztőt, zsűritagot, aki olvasta. Van ilyen. Ebben az esetben tovább kell menni, és máshova is el kell küldeni az adott művet, abban bízva, hogy egyszer majdcsak megtalálja a helyét!

Próbálkozni kell, nem szabad feladni. Ha akkora csalódás a novellánk sikertelensége, újabb novellákat kell írni és azokat elküldeni. A lényeg, hogy próbálozzunk tovább, ha tényleg írók szeretnénk lenni. 

forrás: Pinterest

A visszautasításból akár még tanulhatunk is, ha a szerkesztő kitér arra, miért nem publikálják az írásod. Én nagyon értékelem, ha elmondják, miért nem felelt meg az novellám. Az ilyen példák, hogy "a kezdés jó, de a végére elül a sztori", értékes támpontok lehetnek, amiket felhasználva még jobbat is kihozhatunk az adott műből. Persze, ha egyáltalán kitérnek ilyesmire a visszautasító levélben. 

Nektek mi a tapasztalatotok erről? Hogy élitek meg, ha visszautasítják egy írásotokat? Ha kedvetek tartja, osszátok meg a véleményeteket!

Fanni bejegyzését ITT, Gabiét pedig ITT találjátok! Jó olvasást! :)

Jövő havi témánk a kritika lesz. Tartsatok velünk akkor is!