2016. december 19., hétfő

Olvasós diadal, avagy kalandjaim Emmával

Forrás: Facebook.com
A minap akadtam össze egy bejegyzéssel, miszerint Jane Austen Emma című regénye 201 éve jelent meg, és rögtön arra gondoltam, hogy végre megírom ezt a bejegyzést, amit már egy ideje terveztem. Ugyanis az idei évi nagy diadalom, hogy kiolvastam ezt a regényt! És igen, ez büszkeség. 

Jane Austen több regényét olvastam már korábban, hiszen szerencsére tananyag angol szakon. Így ha akartam volna se nagyon tudtam volna elkerülni a Büszkeség és balítéletet, amit az elején szívből gyűlöltem és idegesítőnek találtam. Aztán a regény végére pálfordulás következett be, és azon kaptam magam, hogy már drukkolok, hogy a szerelmesek végre összejöjjenek! Onnantól kezdve én is Austen-rajongó lettem.  Az egyetem befejezése után került a kezembe az Értelem és érzelem, ami szintén a szívemhez nőtt. El is határoztam, hogy amint időm engedi, a többi Jane Austen-regényt is elolvasom. 

Tavaly nyáron jutott eszembe, hogy elolvasom az Emmát. A harmadik gyermekemet vártam épp, és az utolsó hónapban gyarapodtak a vizsgálatok száma, és persze a kórházban ücsörgéssel töltött idő is növekedett. Könyvtártagság hiányában a telefonomra töltöttem le a regényt, és azt olvastam várakozás közben. 

A tizenkilencedik századi angolba bele kellett rázódnom, de viszonylag hamar sikerült is. Amit azonban nehezen szoktam meg, az a hosszadalmas mondatok voltak. Négy, öt, akár hatsoros, többszörösen összetett mondatok sorakoztak egymás után. Néha azt sem tudtam, mi volt az eleje, mire a végére értem. Nagyjából nyolcvan oldalig jutottam, aztán abba kellett hagynom az olvasást, mert megszületett a kislányom, és a szabadidő fogalmát egy jó-időre elfelejtettem. 

Idén nyáron azonban sokéves kihagyás után beiratkoztam a könyvtárba és kivettem a könyvet! A telefonon olvasás túl kényelmetlen volt, én jobban szeretem lapozgatni, fogdosni az aktuális regényt. Újult erővel vetettem bele magamat az Emmába. 

Mit ne mondjak, most sem volt könnyű megbarátkozni a végeláthatatlan barokk körmondatokkal. Nevettem magamban minden ilyen soksoros szörny láttán, mert arra gondoltam, ma már ezt így nem jelentetné meg a mi Jane-ünk! Túl sokat változott a világ kétszáz év alatt. Minden sokkal gyorsabb volt, a jókais aprólékos leírásokra ma már senki nem kíváncsi. Egész másra áll már az agyunk... Ennek ellenére haladtam tovább a regénnyel, mert maga a történet érdekes volt. Austen mesterien kuszálta össze a különböző szálakat, és korántsem lett teljesen kiszámítható a regény vége, habár volt, amire számítani lehetett. 

Valahol azonban még mindig elbűvölt a tizenkilencedik századi angol élet, a kisváros jellemző karaktereivel, mindennapjaival, társadalmi eseményeinek fontosságával. Az Emmából érdekfeszítő korrajz válik, ha az olvasó elég türelmes, és túlteszi magát az olykor terjengős írásmódon. (Úgy érzem, ebben az a jó, hogy segít egy kicsit lelassítanunk, és rácsodálkozhatunk apróságokra, amik felett könnyű átsiklani.)


Októberben sikerült befejeznem ezt a regényt. Személy szerint nagyon örülök neki, mert elég küzdelmes olvasmány volt, de nem bántam meg, hogy elverekedtem magam a végére. Hogy mi lesz a következő Jane Austen könyv, még nem tudom. Annyi biztos, hogy lesz következő! :)

Velem marad

Ma végre megérkezett a könyv, amire annyit vártam! Le is kellett ülnöm, hogy mielőbb kiírjam magamból ezt az élményt.


Szaszkó Gabriella első regénye, a Maradj velem! a múlt héten jelent meg a Maxim Kiadó gondozásában. December elejétől már előrendelhető volt, és ma kézhez is kaptam a példányaimat. Hihetetlen érzés a kezemben tartani ezt a könyvet, aminek a sorsát volt szerencsém nyomon követni születése pillanatától fogva. Szívmelengető a borítóra pillantani azzal a tudattal, hogy a legjobb barátnőm gyermekkori álma valóra vált. És persze azt is tudom, mennyi munka áll mindezek mögött. 

Gabit az óvodában ismertem meg, és azóta tart a barátságunk. Rengeteg mindenben különbözünk, de egy dolog nagyon is összeköt minket: az írás. Habár én nagyjából egy éve foglalkozom ezzel komolyabban, Gabi évek óta ír novellákat, és több regényt is befejezett már. Az ő odaadása és hivatástudata az, amiért igazán felnézek rá, és amiből minden nap erőt meríthetek, amikor éppen viaskodom saját kreativitásommal és megkérdőjelezem annak létjogosultságát az életemben. Kicsit olyan ő, mintha a mentorom lenne, amikor már fel akarom adni, emlékeztet rá, hogy az írás önmagunkról szól. A kitartó biztatásáért pedig nagyon hálás vagyok neki.  

Éppen ezért hihetetlen büszkeség és boldogság tölt el, hogy megjelenhetett a könyve, hiszen méltán megérdemelte ezt a lehetőséget! A Pennington-fiúk története tényleg nem mindennapi olvasmány. Még ha nem is az a könnyed romantikus műfaj, amit olvasni szoktam, a szívemhez nőtt ez a regény, és tudom, hogy még sokszor elolvasom.

2016. december 15., csütörtök

Novemberi történet

Alig vártam a novembert. Október végén szinte a perceket számolgattam, hogy mikor lesz már végre elseje!? Mire föl volt ez az izgalom? Ekkor indult a NaNo, vagy más néven National Novel Writing Month, amire idén én is beneveztem. Ez egy írós kezdeményezés, aminek a lényege, hogy egy hónap alatt írj meg egy regényt, vagyis 50 000 szót. 

Én, persze nem gondoltam magamról, hogy képes lennék napi kb 1700 szót legépelni, és nem is tűztem ki ezt célomul. Egyszer már megpróbáltam, és két hét után feladtam az egészet, mert annyi idő alatt csupán 700 szót sikerült megírnom összesen. És ez a kudarcélmény nagyjából öt évig kísértett. (Maximalista vagyok, igen, és persze perfekcionista. És igen, borzalmasan rosszul kezelem, ha valami nem sikerül elsőre tökéletesen.)

Okulva tehát korábbi rossz hozzáállásomból, idén azt a célt tűztem ki magam elé, hogy legalább 5000 szót megírjak egy hónap alatt, és ami még fontosabb volt, szakítsak időt minden nap az írásra. Mert bár nagyon kell ez nekem, az ősz folyamán alig írtam. És hiányzott. Úgyhogy a NaNo kapóra jött. Ő volt a rabszolgahajcsárom, aki fölöttem áll, és nyom, hogy haladjak. És csodásan bejött!

A fejem folyamatosan a történetemen kattogott, és amint volt egy kis nyugtom, általában a gyerekek ebéd utáni alvása alatt, leültem írni. Volt, hogy nagy nehezen 300 szót izzadtam ki magamból, de olyan is előfordult, hogy majdnem 1200-zal nőtt az aznapi szószámom. Másnak ez lehet, hogy nem nagy cucc, de nekem baromira fontos volt, és minden nap egy mini-győzelem volt, amikor tényleg sikerült leülnöm írni. A történet pedig szépen kerekedett és gördült tovább. 



A végeredmény aztán igencsak meglepett. Az 50 000 szót ugyan nem sikerült elérnem, de a legtitkosabb vágyaimban remélt 15 000-res szószámot igen! Így november végén 15115 szóval zártam, és a történet még nem ért véget.


December elején fejeztem be a kisregényt, ami majdnem húszezer szavas lett. Életem első, novellánál hosszabb írása ez, amit be is fejeztem. Mondhatjuk, hogy mérföldkő az írói énem számára, hiszen most szembesültem azzal, mire vagyok képes, ha tényleg rászánom magam, és nem hagyom, hogy a belső kételkedő hangok elnyomjanak. Igaz, még mindig csak egy első verzióról beszélünk, amiben bőven akadnak hibák és hiányosságok, de legalább van, amin tovább lehet dolgozni!


A NaNo közben kezdtem el olvasni Elizabeth Gilbert Big Magic című könyvét, amit a legjobb barátnőmtől (és írós példaképemtől) kaptam. Mit ne mondjak, kellett nekem ez az olvasmányélmény! A könyv gyakorlatilag arra buzdít, hogy ne foglalkozzunk azzal, ki mit mond a művünkre, csak alkossunk, ha ez az éltetőerőnk! A kreativitás tehát elsősorban öncélú, a saját boldogságunk és boldogulásunk eszköze, az pedig egy szuper melléktermék, ha másnak is tetszik, amit alkotunk. 

Nekem nagyon kellett ez a könyv, mert, ahogy az írósulis tanárom is rámutatott, nagyon azon görcsölök írás közben, hogy a potenciális olvasóim milyen véleménnyel lesznek arról, amin épp dolgozom. Ez pedig baromira nem segít az alkotásban, hogy őszinte legyek. Az viszont, ha a saját szórakoztatásodra írsz, már sokkal ösztönzőbb. 

Úgyhogy most igyekszem játszósra venni a figurát, és kitartani amellett, hogy ha nem is minden nap, de a hét nagy részében leüljek és írjak valamit. Mert az írás számomra terápia, kimenő a szürke hétköznapokból. Igazi lételem, ha úgy tetszik. És boldog vagyok, hogy néhány év kihagyás után ismét teret szerzett magának az életemben. És ki tudja? Lehet, hogy egyszer sikerül valami olyasmit alkotnom, ami esetleg nyomtatásban is megjelenhet. Most azonban az a fő cél, hogy tartós kapcsolatot alakítsak ki a kreativitásommal. 


2016. december 10., szombat

Vége!

Boldogság van! Befejeztem az első kisregényemet! :) Legalább is az első vázlat kész. Még hátra van a szerkesztés, persze, de akkor is!
A részletekről kicsit később. :)

Forrás: Pinterest.com

2016. október 28., péntek

William McCormack interjú

A minap belefutottam egy William Mc Cormack-kel készült interjúba, amit a Literának adott. Olvassátok szeretettel! :)

Seamus Heaney emlékest

Minden szeptember elején nosztalgikus vágyódás jön rám az egyetem után. Irigykedve gondolok mindazokra, akik idén kezdik meg vagy folytatják felsőoktatási tanulmányaikat. Hiányoznak az irodalomórák, és az ausztrál filmes/kultúrás szemináriumok. Még így, öt évvel a diplomám megszerzése után is.

Ilyen érzelmileg labilis állapotban nem is csoda, hogy rögtön felcsillant a szemem, amint megláttam a meghívót az idei Seamus Heaney emlékestre. Úgy éreztem, ott a helyem! Azonnal szervezni is kezdtem a gyerekfelügyeletet arra a napra.

Kissé késve indultam, és éppen hogy csak odaértem. Menet közben sokszor vissza akartam fordulni, például amikor fél ötkor még a szomszéd utcában vártam a buszra, ami elvileg óra-huszonötkor jött, és ötre kellett a Lánchídhoz érnem. Sokszor rántottam magam vissza a sírás határáról azzal a gondolattal, hogy nem adom fel, csak ha az orrom előtt bezárják az Akadémia ajtaját!

Két perccel öt előtt huppantam le a félkörben elhelyezett párnás székek egyikére. Az arcom égett, kapkodtam a levegőt, a fülemben dübörgött a vérem, rettenetesen pisilnem kellett, és baromi erősen fújt a légkondi, de semmi nem számított! Időben befutottam.

Az emlékesetet az Ír Nagykövetség támogatásával a  Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, a  Budapest Centre for Irish Studies és az ELTE Anglisztika Tanszéke rendezte meg. Lassan hagyománnyá válik, ugyanis ez az idei volt a harmadik alkalom, amelyen egy neves ír akadémikus tart előadást Seamus Heaney költészetéről. A legelső alkalmon is ott voltam, ahol Medbh McGuckian beszélt (amit idén egy kisalakú, limitált számú kiadvány formájában haza is vehettünk). Igen hihetetlen élmény élőben látni egy olyan személyt, akiről a kortárs brit irodalom órán, a Gólyavár földszinti előadójában hallottunk. A második előadást Paul Muldoon tartotta, arra azonban nem tudtam elmenni tavaly.



Idén William J. McCormack beszélt Heaney költészetéről. Bár néha elveszett a hangja a díszes terem falai között, ha nem közvetlenül a mikrofon mögött állt, az előadás nagyját azért még az utolsó sorból is jól lehetett követni. Volt szó benne a személyes élményekről, azok beépítéséről a költészetbe, a kiadókeresésről, az elutasításról, a valós/vélt politikai tartalomról, ami elkerülhetetlenül felmerül egy olyan zűrzavaros időszakban (1968-1998, észak-ír konfliktus) alkotó költő esetén, mint Heaney. A beszédet végül azzal zárta McCormack professzor, hogy a művészet nemtől, kortól, vallási és politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek szól. Ez az utolsó gondolat mélyen megmaradt bennem, igazán szívmelengető volt.

A beszédet követően komolyzenei koncertet hallgathattunk meg, akik ott maradtunk. Többen elrohantak, míg a zenészek elfoglalták helyüket. Bár én nem igazán konyítok ehhez a fajta muzsikához, jó volt kicsit elmerengeni közben az Akadémia díszes belső falain. Belegondolni, hogy kik és miről beszélgethettek itt, amióta ez a hatalmas épület létezik. A történelem csak úgy körüllengi a helyet!

Az emlékest után még köszöntem egy kedves régi tanáromnak, akivel azóta is váltunk néha levelet, hogy lassan hat éve lediplomáztam. Aztán magam mögött hagytam a Duna-partot és a Lánc-hidat és hazarohantam a családomhoz. Immáron feltöltött íres szeretettankkal... 

~~~

Seamus Heaney-ről többet megtudhatsz angolul itt és magyarul itt!