2016. október 28., péntek

Seamus Heaney emlékest

Minden szeptember elején nosztalgikus vágyódás jön rám az egyetem után. Irigykedve gondolok mindazokra, akik idén kezdik meg vagy folytatják felsőoktatási tanulmányaikat. Hiányoznak az irodalomórák, és az ausztrál filmes/kultúrás szemináriumok. Még így, öt évvel a diplomám megszerzése után is.

Ilyen érzelmileg labilis állapotban nem is csoda, hogy rögtön felcsillant a szemem, amint megláttam a meghívót az idei Seamus Heaney emlékestre. Úgy éreztem, ott a helyem! Azonnal szervezni is kezdtem a gyerekfelügyeletet arra a napra.

Kissé késve indultam, és éppen hogy csak odaértem. Menet közben sokszor vissza akartam fordulni, például amikor fél ötkor még a szomszéd utcában vártam a buszra, ami elvileg óra-huszonötkor jött, és ötre kellett a Lánchídhoz érnem. Sokszor rántottam magam vissza a sírás határáról azzal a gondolattal, hogy nem adom fel, csak ha az orrom előtt bezárják az Akadémia ajtaját!

Két perccel öt előtt huppantam le a félkörben elhelyezett párnás székek egyikére. Az arcom égett, kapkodtam a levegőt, a fülemben dübörgött a vérem, rettenetesen pisilnem kellett, és baromi erősen fújt a légkondi, de semmi nem számított! Időben befutottam.

Az emlékesetet az Ír Nagykövetség támogatásával a  Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, a  Budapest Centre for Irish Studies és az ELTE Anglisztika Tanszéke rendezte meg. Lassan hagyománnyá válik, ugyanis ez az idei volt a harmadik alkalom, amelyen egy neves ír akadémikus tart előadást Seamus Heaney költészetéről. A legelső alkalmon is ott voltam, ahol Medbh McGuckian beszélt (amit idén egy kisalakú, limitált számú kiadvány formájában haza is vehettünk). Igen hihetetlen élmény élőben látni egy olyan személyt, akiről a kortárs brit irodalom órán, a Gólyavár földszinti előadójában hallottunk. A második előadást Paul Muldoon tartotta, arra azonban nem tudtam elmenni tavaly.



Idén William J. McCormack beszélt Heaney költészetéről. Bár néha elveszett a hangja a díszes terem falai között, ha nem közvetlenül a mikrofon mögött állt, az előadás nagyját azért még az utolsó sorból is jól lehetett követni. Volt szó benne a személyes élményekről, azok beépítéséről a költészetbe, a kiadókeresésről, az elutasításról, a valós/vélt politikai tartalomról, ami elkerülhetetlenül felmerül egy olyan zűrzavaros időszakban (1968-1998, észak-ír konfliktus) alkotó költő esetén, mint Heaney. A beszédet végül azzal zárta McCormack professzor, hogy a művészet nemtől, kortól, vallási és politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek szól. Ez az utolsó gondolat mélyen megmaradt bennem, igazán szívmelengető volt.

A beszédet követően komolyzenei koncertet hallgathattunk meg, akik ott maradtunk. Többen elrohantak, míg a zenészek elfoglalták helyüket. Bár én nem igazán konyítok ehhez a fajta muzsikához, jó volt kicsit elmerengeni közben az Akadémia díszes belső falain. Belegondolni, hogy kik és miről beszélgethettek itt, amióta ez a hatalmas épület létezik. A történelem csak úgy körüllengi a helyet!

Az emlékest után még köszöntem egy kedves régi tanáromnak, akivel azóta is váltunk néha levelet, hogy lassan hat éve lediplomáztam. Aztán magam mögött hagytam a Duna-partot és a Lánc-hidat és hazarohantam a családomhoz. Immáron feltöltött íres szeretettankkal... 

~~~

Seamus Heaney-ről többet megtudhatsz angolul itt és magyarul itt!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése