2016. december 15., csütörtök

Novemberi történet

Alig vártam a novembert. Október végén szinte a perceket számolgattam, hogy mikor lesz már végre elseje!? Mire föl volt ez az izgalom? Ekkor indult a NaNo, vagy más néven National Novel Writing Month, amire idén én is beneveztem. Ez egy írós kezdeményezés, aminek a lényege, hogy egy hónap alatt írj meg egy regényt, vagyis 50 000 szót. 

Én, persze nem gondoltam magamról, hogy képes lennék napi kb 1700 szót legépelni, és nem is tűztem ki ezt célomul. Egyszer már megpróbáltam, és két hét után feladtam az egészet, mert annyi idő alatt csupán 700 szót sikerült megírnom összesen. És ez a kudarcélmény nagyjából öt évig kísértett. (Maximalista vagyok, igen, és persze perfekcionista. És igen, borzalmasan rosszul kezelem, ha valami nem sikerül elsőre tökéletesen.)

Okulva tehát korábbi rossz hozzáállásomból, idén azt a célt tűztem ki magam elé, hogy legalább 5000 szót megírjak egy hónap alatt, és ami még fontosabb volt, szakítsak időt minden nap az írásra. Mert bár nagyon kell ez nekem, az ősz folyamán alig írtam. És hiányzott. Úgyhogy a NaNo kapóra jött. Ő volt a rabszolgahajcsárom, aki fölöttem áll, és nyom, hogy haladjak. És csodásan bejött!

A fejem folyamatosan a történetemen kattogott, és amint volt egy kis nyugtom, általában a gyerekek ebéd utáni alvása alatt, leültem írni. Volt, hogy nagy nehezen 300 szót izzadtam ki magamból, de olyan is előfordult, hogy majdnem 1200-zal nőtt az aznapi szószámom. Másnak ez lehet, hogy nem nagy cucc, de nekem baromira fontos volt, és minden nap egy mini-győzelem volt, amikor tényleg sikerült leülnöm írni. A történet pedig szépen kerekedett és gördült tovább. 



A végeredmény aztán igencsak meglepett. Az 50 000 szót ugyan nem sikerült elérnem, de a legtitkosabb vágyaimban remélt 15 000-res szószámot igen! Így november végén 15115 szóval zártam, és a történet még nem ért véget.


December elején fejeztem be a kisregényt, ami majdnem húszezer szavas lett. Életem első, novellánál hosszabb írása ez, amit be is fejeztem. Mondhatjuk, hogy mérföldkő az írói énem számára, hiszen most szembesültem azzal, mire vagyok képes, ha tényleg rászánom magam, és nem hagyom, hogy a belső kételkedő hangok elnyomjanak. Igaz, még mindig csak egy első verzióról beszélünk, amiben bőven akadnak hibák és hiányosságok, de legalább van, amin tovább lehet dolgozni!


A NaNo közben kezdtem el olvasni Elizabeth Gilbert Big Magic című könyvét, amit a legjobb barátnőmtől (és írós példaképemtől) kaptam. Mit ne mondjak, kellett nekem ez az olvasmányélmény! A könyv gyakorlatilag arra buzdít, hogy ne foglalkozzunk azzal, ki mit mond a művünkre, csak alkossunk, ha ez az éltetőerőnk! A kreativitás tehát elsősorban öncélú, a saját boldogságunk és boldogulásunk eszköze, az pedig egy szuper melléktermék, ha másnak is tetszik, amit alkotunk. 

Nekem nagyon kellett ez a könyv, mert, ahogy az írósulis tanárom is rámutatott, nagyon azon görcsölök írás közben, hogy a potenciális olvasóim milyen véleménnyel lesznek arról, amin épp dolgozom. Ez pedig baromira nem segít az alkotásban, hogy őszinte legyek. Az viszont, ha a saját szórakoztatásodra írsz, már sokkal ösztönzőbb. 

Úgyhogy most igyekszem játszósra venni a figurát, és kitartani amellett, hogy ha nem is minden nap, de a hét nagy részében leüljek és írjak valamit. Mert az írás számomra terápia, kimenő a szürke hétköznapokból. Igazi lételem, ha úgy tetszik. És boldog vagyok, hogy néhány év kihagyás után ismét teret szerzett magának az életemben. És ki tudja? Lehet, hogy egyszer sikerül valami olyasmit alkotnom, ami esetleg nyomtatásban is megjelenhet. Most azonban az a fő cél, hogy tartós kapcsolatot alakítsak ki a kreativitásommal. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése