2016. december 19., hétfő

Olvasós diadal, avagy kalandjaim Emmával

Forrás: Facebook.com
A minap akadtam össze egy bejegyzéssel, miszerint Jane Austen Emma című regénye 201 éve jelent meg, és rögtön arra gondoltam, hogy végre megírom ezt a bejegyzést, amit már egy ideje terveztem. Ugyanis az idei évi nagy diadalom, hogy kiolvastam ezt a regényt! És igen, ez büszkeség. 

Jane Austen több regényét olvastam már korábban, hiszen szerencsére tananyag angol szakon. Így ha akartam volna se nagyon tudtam volna elkerülni a Büszkeség és balítéletet, amit az elején szívből gyűlöltem és idegesítőnek találtam. Aztán a regény végére pálfordulás következett be, és azon kaptam magam, hogy már drukkolok, hogy a szerelmesek végre összejöjjenek! Onnantól kezdve én is Austen-rajongó lettem.  Az egyetem befejezése után került a kezembe az Értelem és érzelem, ami szintén a szívemhez nőtt. El is határoztam, hogy amint időm engedi, a többi Jane Austen-regényt is elolvasom. 

Tavaly nyáron jutott eszembe, hogy elolvasom az Emmát. A harmadik gyermekemet vártam épp, és az utolsó hónapban gyarapodtak a vizsgálatok száma, és persze a kórházban ücsörgéssel töltött idő is növekedett. Könyvtártagság hiányában a telefonomra töltöttem le a regényt, és azt olvastam várakozás közben. 

A tizenkilencedik századi angolba bele kellett rázódnom, de viszonylag hamar sikerült is. Amit azonban nehezen szoktam meg, az a hosszadalmas mondatok voltak. Négy, öt, akár hatsoros, többszörösen összetett mondatok sorakoztak egymás után. Néha azt sem tudtam, mi volt az eleje, mire a végére értem. Nagyjából nyolcvan oldalig jutottam, aztán abba kellett hagynom az olvasást, mert megszületett a kislányom, és a szabadidő fogalmát egy jó-időre elfelejtettem. 

Idén nyáron azonban sokéves kihagyás után beiratkoztam a könyvtárba és kivettem a könyvet! A telefonon olvasás túl kényelmetlen volt, én jobban szeretem lapozgatni, fogdosni az aktuális regényt. Újult erővel vetettem bele magamat az Emmába. 

Mit ne mondjak, most sem volt könnyű megbarátkozni a végeláthatatlan barokk körmondatokkal. Nevettem magamban minden ilyen soksoros szörny láttán, mert arra gondoltam, ma már ezt így nem jelentetné meg a mi Jane-ünk! Túl sokat változott a világ kétszáz év alatt. Minden sokkal gyorsabb volt, a jókais aprólékos leírásokra ma már senki nem kíváncsi. Egész másra áll már az agyunk... Ennek ellenére haladtam tovább a regénnyel, mert maga a történet érdekes volt. Austen mesterien kuszálta össze a különböző szálakat, és korántsem lett teljesen kiszámítható a regény vége, habár volt, amire számítani lehetett. 

Valahol azonban még mindig elbűvölt a tizenkilencedik századi angol élet, a kisváros jellemző karaktereivel, mindennapjaival, társadalmi eseményeinek fontosságával. Az Emmából érdekfeszítő korrajz válik, ha az olvasó elég türelmes, és túlteszi magát az olykor terjengős írásmódon. (Úgy érzem, ebben az a jó, hogy segít egy kicsit lelassítanunk, és rácsodálkozhatunk apróságokra, amik felett könnyű átsiklani.)


Októberben sikerült befejeznem ezt a regényt. Személy szerint nagyon örülök neki, mert elég küzdelmes olvasmány volt, de nem bántam meg, hogy elverekedtem magam a végére. Hogy mi lesz a következő Jane Austen könyv, még nem tudom. Annyi biztos, hogy lesz következő! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése