2017. december 31., vasárnap

Ilyen volt 2017

Az év végéhez közel számos gondolat kavarog a fejemben az elmúlt hónapokról, hogy hova fejlődtem, egyáltlán haladtam-e valamerre az íróvá válás útján.
Idén két írásom jelent meg online magazinban, illetve egy nyomtatásban és online is. Bár több novellapályázatra jelentkeztem, mint tavaly, egyiken sem sikerült helyezést vagy kiadványba kerülést elérni. Egy fantasy pályázaton azonban kiemelték a pályamunkámat, ami a jövő év folyamán a kiíró magazin oldalán szerepelni fog. Ezen kívül két versemre kaptam "majdnem megfelelt" visszautasítást, ami nagyon pozitív élmény volt.

Az év felében az írást kényszerpihentettem, részben blokk, részben egy fordítási munka miatt. Bár meglehetősen nagy kihívás volt, októberben befejeztem a fordítást. Éppen időben ahhoz, hogy idén is nekivágjak a NaNoWriMonak. 

Sok bizonytalansággal álltam neki a kézirat folytatásának, amihez nagyjából május óta hozzá sem fogtam, de szerencsére nagyon klassz élmény lett ez a november is! Úgy pláne, hogy több Apollós társammal együtt vágtunk neki a kihívásnak, és nagyon jó támogatói csoport alakult ki. :) 

A tanulási folyamatban annyival előrébb kerültem, hogy idén sokkal többet sikerült olvasnom, mint tavaly. Remélem, tényleg ragad rám valami a bestseller írók műveiből!




2017 nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a pályázatokba, sok csalódás ért, volt, hogy napokig nem bírtam túltenni magam egy-egy sikertelenségen. Aztán újra és újra emlékeztetnem kellett magam, hogy egy visszautasítás vagy vesztes pályázat még nem a világ vége. Menni kell tovább, írni kell, mert a fejemben még annyi ötlet kavarog, és ki veti őket papírra, ha nem én? A félelmeket pedig újra és újra le kell győzni. Hiszen írni csodás. 

Boldog új évet!

2017. december 29., péntek

Ladányi Klára: Tél

Csöndtől kong a fák meztelen koronája. Az erdei ösvényt hideg dunyha fedi, melyen az állatok lépte nesztelen, az emberé puskaropogás.  A szürkésfehér felhők várakozón ácsorognak a néma táj fölött, ám minden dermedt. Tétova szellő ring a jeges puhaság felett, el-elfújva némi porhavat. A természet hófehér ruhát ölt  magára, akár a menyasszony, s csöndesen várja vőlegényét, a tavaszt, akivel tiszavirág életű szerelme színekkel tölti majd meg a piszkosfehér világot.
Az állóképet  önfeledt gyermekkacaj robbantja szét, s az ösvény végén a táj komorságát vidáman rohanó alakok törik meg.
– Apa, gyorsabban! – sikít csilingelő nevetés közepette a kislány, kinek arcát pirosra csípte a hideg és az izgalom. A szűzhavon száguldó szánkó és az azt húzó édesapa lépteinek keszekusza lenyomata  a boldog gyermekkor kottáját rajzolják a megszeppent hóba.
Az élet dala ez, melyet nem csitíthat sem a hideg, sem a szürkeség.


(Megjelent: Kláris Újság 17/6. szám)


2017. december 9., szombat

Szaszkó Gabriella: Beszélj hozzám - könyvbemutató és dedikálás

December 6-án megjelent Szaszkó Gabi második regénye, a Beszélj hozzám, a Pennington-testvérek trilógia középső része. Ennek apropójából a Maxim Kiadó könyvbemutatót és dedikálást szervezett a Fókusz Könyváruházban. -- Érzelgős bejegyzés következik!

Fotó: Dream válogatás

Amint tudomást szereztem erről a rendezvényről, nem volt kérdés, hogy megyek. Nem minden nap látja az ember a legjobb barátnőjét a könyvéről közönség előtt beszélni és dedikálni! Arról nem is beszélve, hogy mérhetetlen boldogság osztozni Gabival az örömében. Főleg úgy, hogy volt szerencsém végigkísérni őt az íróvá válás útján. 

A beszélgetés kezdetén elöntött a meghatottság és a büszkeség. A sírást szerencsére sikerült visszafojtanom, elég hülyén is nézett volna ki, ha valaki felzokogott volna a második sorban, de azért a szemem könnybe lábadt. A hosszú évek munkája szépen hozza az újabb és újabb gyümölcsöket, megérdemelten. 



A dedikálás kezdetekor gyorsan megvettem a könyvet, aztán be is álltam a sorba. Kicsit rajongólány üzemmódba léptem, amíg megkaptam az aláírást, és együtt fotózkodtam az írónővel. :D  
(A regénykét most is itt nézegetem, annyira szép lett! Mikor a Maradj velem borítóját megláttam, azt mondtam, hogy az bizony a második részhez passzolna igazán. Utólag el kell ismernem, hogy ez bizony így lett tökéletes.)



Talán idétlenül hangzik, de Gabi sikerének annyira tudok örülni, mintha csak a sajátom lenne, hiszen a sorozat mindhárom könyvét volt szerencsém az elsők között olvasni. Nagy boldogság látni, hogy a visszajelzések többsége osztja azt a lelkesedést, amit annak idején éreztem a történet megismerésekor. 

Ami külön meghat, az ajánlás. Igazán nem számítottam rá, hogy Gabi nekem és a barátságunknak dedikálja ezt a könyvet. Remélem, egy nap én is viszonozhatom a gesztust. :)


2017. november 29., szerda

Apró örömök

Szuper nap lett ez a mai! Délután átléptem a kitűzött 15000 szavas célt, ami messze meghaladta az eredeti, 7000-res szószámot. Nagyon örülök ennek az eredménynek, ráadásul még van egy nap a novemberből! :) A történet pedig szépen kerekedik. Kíváncsi vagyok, hol áll majd a mutató, amikor azt tudom mondani, hogy kész van.



A másik boldogságom, hogy megkaptam a Kláris, Irodalmi-kulturális folyóirat 17/6. számát, amiben megjelent Tél című kisprózám. :)


2017. november 14., kedd

Regényes november

Borzasztóan féltem ettől a novembertől. Fél évig alig írtam, mert egy fordításon dolgoztam, amit október közepén sikerült befejeznem. Mégsem mertem nekiállni a regényem (?) folytatásának. Tele voltam olyan félelmekkel, hogy mi lesz, ha nem jönnek a szavak? Ha rájövök, hogy nincs mit mondanom? Ha kiderül, hogy ez a sztori, ami évek óta nem hagy nyugodni, és már legalább háromszor ugrottam neki, mégiscsak mást választott magának, mert én elhanyagoltam az elmúlt fél évben? Féltem az októbertől, ezért Viki történetét rábíztam a novemberre. Mert a november egy varázslatos hónap.

Novemberben van ugyani s a NaNoWriMo, a National Novel Writing Month (Nemzet(köz)i Regény Író Hónap) amiről már tavaly is beszéltem. A cél sokaknak idén is az ötvenezer szó megírása, amit a legelszántabbak tűzön-vízen keresztülvisznek. 


Nekem megint elérhetetlennek tűnt ez a szószám, de még az is kérdőjeles volt, hogy képes leszek-e minden egyes nap leülni írni. Ezért nem tettem túl magasra a lécet. Úgy gondoltam, boldog leszek, ha hétezer szót megírok, harminc napra elosztva az egy kellemes, kétszázharminchárom szavas ütem.

Idén is számíthattam a legjobb barátnőmre, aki nanós veteránnak számít már. Ám nem várt fordulatként az Apolló Tintafoltjai csoportban is kialakult egy kis közösség, akik belevágtak a kihívásba. Bevallom, ez jobban megrémített, mint az, hogy folyamatosan a barátnőmhöz mérjem magam. Nem tudtam, mennyire megy át versenybe ez a hónap, és féltem, hogy rosszul fogom érezni magam, amiért mindenki más sokkal többet ír nálam. [Hello, kedves barátaim, kisebbségi érzés és teljesítménykényszer!]

Aztán legnagyobb döbbenetemre csodás élménnyé vált ez az írós kihívás! A témához aktívan hozzászóló csoporttagok mind kedvesek és ösztönzőek voltak, akiknek nagyon hálás vagyok. Szuper érzés, hogy egy ennyire támogató csoport tagja lehetek! 
Ráadásul magamat is megleptem, mert egyáltalán nem érzem úgy, hogy kevesebb lennék annál, aki a hó közepére tizenöt-, esetleg húszezer szónál tart.

Magamhoz képest sokkal többet elértem már, mint amit reméltem. Nem telt el nap, hogy ne írtam volna legalább egy bekezdést, és tegnap a kijelölt hétezer szót is átléptem. Ugyan még a hónap fele hátra van, de én már győztesnek érzem magam. :) Irány a tizenötezer szó!

Minden résztvevőnek jó nanót, a hozzátartozóknak pedig kitartást és sok türelmet! ;)


2017. november 1., szerda

Minden, ami nem könyv - tag

Még az ősz elején kaptam a felhívást Szaszkó Gabitól, de jól megfeledkeztem róla. Most viszont rábukkantam, úgyhogy gyorsan ki is töltöm! :)


1. Nevezz meg egy rajzfilmet, amit szeretsz.
Disney-féle Tarzan! Kiskorom óta odavagyok érte, és a mai napig megbőget. Felnőttként és szülőként egész más érzéseket vált ki. Érdemes újranézni a gyerekkori kedvenceket.

2. Mi a kedvenc dalod jelenleg?
Húúúúú. Mostanában Julia Michaels Issues című számát hallgatom rongyosra.

3. Mit csinálsz órákon át, ami nem olvasás?
Nem lesz meglepő: házimunkát. :D

4. Mondj valamit, amit szeretsz csinálni, és ami meglepné az olvasóidat.
Szeretek énekelni, amióta csak az eszemet tudom.

5. Mi a kedvenc szükségtelenül specifikus dolgod, amit tanulsz?
Mostanában semmi specifikusat nem tanulok.

6. Mondj valami szokatlan dolgot, amire képes vagy.
Nagyon vizuális típus vagyok, mindent elképzelek, amit mesélnek nekem. Ez néha nem annyira jó...

7. Mutass valamit, amit tavaly csináltál. 
 

8. Mi a legújabb személyes projekted?
Befizettem egy nyolchetes edzésprogramra, most erre készülök. Nagyon izgatott vagyok!

9. Mondj valamit, amire gyakran gondolsz!
Csokiii és a családom jövője.

10. Egy kedvenced.
Egy jó tejeskávé reggel, amikor a gyerekek még alszanak.

11. Az első dolog, ami eszedbe jut.
Nanowrimo! Reggel óta ezen pörgök. :)


2017. október 28., szombat

Seamus Heaney emlékest 2017

A szeptember számomra mindig az egyetem utáni vágyakozást jelenti. Igaz, hogy lassan hét éve befejeztem a tanulmányaimat, de az utolsó két félév, amikor főleg íres és ausztrálós órákra jártam, mély nyomot hagyott bennem.

Ezért is vártam a hónap közepét, amikor az MTA dísztermében idén negyedik alkalommal rendezték meg a Seamus Heaney emlékbeszédet. Az előadást Eiléan Ní Chuilleanáin, a Trinity College Dublin professzora tartotta.

Ez évben is sikerült épp időben befutnom, és még maradt időm arra, hogy bámészkodjak abban a csodás teremben. Elgondolkodtam, mi mindent láttak már azok a gyönyörűen díszített falak, mennyi esemény kaphatott helyet itt!

Forrás: Facebook: Irish Studies at ELTE

Az emlékesten idén a Seamus Heaney műveiben megjelenő tragédiáról, a temetés motívumáról volt szó. Eiléan Ní Chuilleanáin idézte Heaney versét, amiben a költő személyes élményét a eleveníti fel a családját ért tragédia, öccse temetése kapcsán. A professzor asszony aztán továbbvitte a  képet a tágabb családot sújtó veszteség, Heaney unokatestvére halálát feldolgozó vers kapcsán, akit egy bombatámadásban vesztettek el. Innen egyenes út vezetett a tragédia fogalmának kiterjesztésére az egész nemzetre, hiszen az Észak-Írországban 1968-1998-ig jelenlévő "Troubles", az ír köztársaság párti katolikus és a britekhez lojális protestánsok közötti konfliktus számtalan emberéletet követelt. Az előadás végső pontja Heaney Antigoné-fordítása/feldolgozása volt. A költő ebben a művében a thébai tragédia mondanivalóját jelen korára ültette át, és kihangsúlyozta, hogy minden áldozatnak joga van a végtisztességhez, politikai hovatartozásától függetlenül. 

Eiléan Ní Chuilleanáin előadását még tudtam volna hallagatni. Habár egy kedves volt tanárom azt mondta, ez volt az eddigi leghosszabb beszéd ebben a sorozatban, nehezen tudtam elhinni. 

Az emlékest záróakkordja a Trio Squelini & Rohmann Ditta koncertje volt. Egy igazán színvonalas, pezsgő elaőadást hallhattunk, aminek érdekességégét az egzotikus hangszerek adták. 

Az esti programot követően a volt tanáromékkal beültünk a Doyle's ír kocsmába dumálni. Hálás vagyok, hogy bő hat évvel az egyetem befejezése után még mindig tartjuk a kapcsolatot, és így el tudunk beszélgetni. 

Este tízkor indultam haza, ami gyeses anyuka korom óta igazi kuriózumnak számít. Hihetetlenül feltöltött ez az este, ott pörögtem magamban a buszon! A bölcsész énem teljesen elemében volt, hiszen szuper érzés olyan közegbe kerülni, ahol nem néznek rád furán az írmániád miatt. :D 

2017. október 15., vasárnap

Shona Rhimes: Year of Yes

Pár hónapja a TED Youtube csatornáján találtam meg Shonda Rhimes előadását arról, milyen volt egy évig igent mondani mindenre. Nagy Grey's Anatomy fanként meg kellett néznem! Érdekes húsz perc volt, és egyre jobban foglalkoztatni kezdett, hogy ez a sikeres nő hogy egyensúlyoz anyaság és munka között.

Forrás: Goodreads
Nyáron aztán valahogy rábukkantam Shonda Rhimes könyvére a Year of Yesre. Mindenképpen el szerettem volna olvasni, de nem találtam elérhető példányt. Majd hangoskönyv formájában sikerült megszereznem.

Shonda Rhimes azzal kezdi, hogy a nővére egy elejtett félmondata tehet róla, hogy most egyáltalán van miről beszélnie. Egy hálaadási vacsorára készülve Shonda épp azt ecseteli, milyen partikra, összejövetelekre hívták meg, mire a legidősebb testvére odaveti, hogy úgysem mond igent semmire. Ez az apró megjegyzés sokáig nem hagyja nyugodni, mire elhatározza, hogy egy évig belemegy olyasmikbe, amik egyébként halálra rémítik, legyen az egy Jimmy Kimmel interjú vagy épp az Alma Matere felkérése, hogy a végzős diákoknak beszédet mondjon. 

Megdöbbentett, ahogy szembesültem a ténnyel, hogy ez a sikeres, számomra bámulatos nő, aki több sorozatot is menedzsel egyszerre egyébként elég szorongó és visszahúzódó, pont mint én. Ezért még jobban vártam, hogy Shonda utazása az "ismeretlenbe" kibontakozzon a fejezetekben. Mit ne mondjak, nagyon inspiráló volt! Kiderült, hogy az ember nem hal bele, ha előadást kell tartania, vagy nagy tömeg előtt kell beszélnie. Lehet, hogy közben a testünk fura dolgokat produkál, ám a félelmeken urrá lehet lenni. 
Én is észrevettem magamon, hogy sokszor inkább elutasítok egy lehetőséget, mert megijeszt. Elkezdtem ezekre figyelni, és volt már, hogy igent mondtam olyasmire, amitől kényelmetlenül éreztem magam, például ébresztős éneklés gitárkisérettel a családos táborban.

Ami még nagyon tanulságos volt számomra, az az észrevétel, hogy sok sikeres nő mennyire lekicsinyli saját magát. Sokan hárítanak, ha munkájuk méltatják, mintha nem is lenne olyan nagy dolog, amit elértek, annak ellenére, hogy díjakat kaptak. Mintha a dícséret valami borzalmas dolog lenne. Holott csak annyit kéne rá mondani, hogy "köszönöm!"

A téma, ami az elejétől fogva foglalkoztatott, hogy ez a sikeres nő hogy egyensúlyoz munka és család között. A választ a Dartmouth végzős diákjainak címzett beszédében kaptam meg.

„’Shonda! Hogy sikerül neked minden?’
A válasz pedig ez: Sehogy.
Ahányszor csak sikeresnek látsz életem egyik területén, az majdnem biztosan azt jelenti, hogy egy másik részében elbukom. Ha nagyon jól haladok egy „Scandal” szöveggel a munkahelyemen, valószínűleg lekésem a fürdetést és altatást otthon. Ha otthon varrom a gyerekek Halloween jelmezét, valószínűleg elszalasztok egy átírást, amit le kellett volna adnom. [...] Ha sikeres vagyok az egyikben, elkerülhetetlenül elbukom a másikban. Ez az üzlet. A fausti alku, amit az ember az ördöggel köt, ami azzal jár együtt, ha az ember erős dolgozó nő, aki egyben erős anya is. Soha nem érzed magad 100%-ig jól, mindig meginogsz, mindig kicsit rosszul érzed magad. Valami mindig elveszik.

Valami mindig hiányzik.” (Shonda Rhimes, Dartmouth Commencement Address, 2014)

Hallelúja! Nem vagyok egyedül! Valahányszor borzalmasan érzem magam, amiért inkább írok házimunka helyett, vagy nem haladok egy fordítással, mert ellepnek a mosatlan edények és piszkos ruhák, ez teljesen normális. Nincs tökéletesség. Fölösleges próbálkozni. Felüdülés volt ezzel szembesülni!

És ami tényleg nagyon szíven ütött: ha író akarsz lenni, írj minden nap. Az írók írnak, ha csak beszélsz róla, nem leszel író sose. 
Jelenleg én is így érzem, mert mostanában a munka háttérbe szorította az írást, ami leginkább a bevásárlólistákban teljesül ki, de remélhetőleg hamarosan már nem csak beszélni tudok majd az írásról, hanem aktívan csinálni is.

Hosszan sorolhatnám még, mi minden fogott meg ebben a memoárban, de azt hiszem, a legfontosabbakat kiemeltem. Tanulságos élmény volt Shonda tapasztalatait megismerni,. A példája többször ösztönzött, hogy megpróbáljam félretenni a félelmeimet, és igent mondjak dolgokra. Nagyon örülök, hogy rátaláltam a hangoskönyvre. 

2017. október 12., csütörtök

Kalandozások krimi-földén

Nem szoktam krimit olvasni. Írni meg pláne nem. De egy alkalommal az írócsoportos játékunkban mégis ilyesmit dobott ki a gép. Nagy fejtörést okozott, hogy írjak ilyen novellát, ez szerintem látszik is rajta, de gyakorlatnak nagyon izgalmas volt. Fogadjátok szeretettel, és nézzétek el nekem a történet gyengeségeit! :D

Rojálflöss

Már messziről kiszúrtam a nyomozót, ahogy az egyik rendőrtiszttel beszélt. Karját összefonta maga előtt, testtartása merev volt. Mellettük rendőrök sündörögtek, feltérképezve a helyszínt. A két férfi felé vettem az irányt. Alig mentem azonban egy fél háztömbnyit, förtelmes szag kúszott az orromba. A gyomrom ugrott egy nagyot, kezem a szám elé kaptam. Lélegzetvisszafojtva loholtam a főnököm felé.
Pierce nyomozó elvigyorodott, ahogy a tekintetünk összetalálkozott.
– A kutyagumi csodaszer! Távol tartja a kéretlen betolakodókat – kacsintott.
– Majdnem azokat is, akiknek egyébként itt lenne dolguk – mondtam és nagyot szippantottam a kutyaürülék-mentes levegőből.
Egy helyszínelő lépett oda hozzánk. Kihúzta magát, mielőtt szóra nyitotta volna száját.
– Készen vagyunk, Pierce nyomozó.
– Köszönöm, Thomas.
A helyszínelők a háttérbe húzódtak, amíg a nyomozó a gondosan felcímkézett helyszín felé fordult. A tekintetem követte az övét.
A sikátorban egy nő feküdt, selyem ruhája szakadt és koszos volt. A feje alatt hatalmas tócsa feketélett mint egy bizarr párna. Az élettelen test alól egy megsárgult, rojtos szélű pikk dáma kandikált ki. A kártyalap elrendezésén látszott, hogy szándékosan helyezték oda.
– Az elkövető üzen ezzel a kártyával – mondta a nyomozó a sikátort kémlelve. – Ez a harmadik kártyás gyilkosság, és ha nem találunk ki valamit, biztos, hogy nem az utolsó.
–  A gyilkosság módja ugyanaz?
– Igen. Leütötték egy tompa tárggyal. A seb viszonylag kisméretű, de halálos.
– Vajon mi okozhat ilyen sérülést?
– Egyelőre nem tudom, Daniels. De rá fogunk jönni.

Aznap munka után a Hyde Parkba mentem. A nap még a horizont fölött csüngött, de nem sok hiányzott, hogy a látóhatár alá süllyedjen. Ezen a kivételesen szép nyári napon a park még késő délután is élettől lüktetett. Hátizsákos turisták nyüzsögtek mindenütt, szuperokos telefonjaikkal fotózkodtak a tó előtt, a fűre kisebb-nagyobb csoportokban telepedtek le a fiatalok beszélgetni.  
Irigyeltem önfeledségüket. A park balzsamos levegőjében nehéz volt a munkámra koncentrálnom. Nagyot sóhajtottam, és egy kevésbé népszerű rész felé indultam.
A gondolataim cikázni kezdtek. Három gyilkosság két hét alatt. Egy bankár, Mr. Peter Adison, egy iskolaigazgató, Mr. George Ford, és egy nyugalmazott nagykövet felesége, Mrs. Sean Malory. Látszólag semmi nem kötötte össze őket, azon kívül, hogy mindhárman hetven év körüliek voltak, és éjjel támadtak rájuk. A kártyalapok azonban azt sugallták, hogy valami közük mégis volt egymáshoz. Tudtam, hogy erre nem fogok rájönni idekint, ezért a gyilkos fegyveren kezdtem gondolkodni.
A seb kisméretű, szabályos volt. A golf-, krikett- vagy egyéb ütőket rögtön kizártuk, Egy pisztoly markolata még elég kicsi lett volna, de az igazságügyi orvosszakértő szerint annak formája nem egyezik az áldozatok sebesülésének körvonalával.
 A merengésből egy kigyerek sírása rántott ki. Ösztönösen a hang forrását kerestem. 
Nem túl messze egy kislányt láttam, a földön ült, mellette egy bicikli hevert. Egy idős úr hajolt le hozzá. Egy kezét a pityergő lánykának nyújtotta, a másik szorosan a teste mellett egy...
És ekkor beugrott a megoldás! Sétapálca! Egy antik sétapálca kimunkált markolata lehet olyan erős, hogy egy jól irányzott ütéssel beszakítsa a koponyát. Azonnal sarkon fordultam, és visszarohantam az irodába. 

Egymás után pörgettem az áldozatok képeit, belelapoztam a legközelebbi rokonok tanúvallomásaiba. Mindegyikük büntetlen előéletű, ellenségeik nem voltak. Sehol egy nyom, amin elindulhatnánk. 
Az egyetlen haladás a gyilkos fegyver vélhetőleges beazonosítása volt. De még ebben sem lehettünk teljesen biztosak. 
A fejem zsongott a sok megválaszolatlan kérdéstől. Megdörzsöltem az arcom, ujjaimat egész az államig húztam, erősen bemélyesztve a bőrömbe. Éreztem, ahogy az izmaim bizseregni kezdenek, ahogy egy kicsit felélénkült a vérkeringésem. 
Visszafordultam a monitor felé. Egy újságcikk másolata terítette be a képernyőt, mely Mr. Adison, a bankár haláláról és temetéséről tudosított. Egy kis ideig figyeltem a koporsót és a gyászolókat ábrázoló fotót. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. 
– Daniels! – lépett be Mr. Pierce az irodába. Összerezzentem. – Ma délután van Mrs. Malory temetése. Menjen oda, és informálódjon az ismerősöktől, lehetett-e a nagykövet feleségének ellensége.
– Nem tapintatlan ez egy kicsit...?
– Tényleg nyomozó akar lenni, Davis? – Bólintottam. – Akkor szedje össze magát, és tegye amit mondtam! Bromton temető, négy óra.
– Igen, uram! 

Szorosabbra húztam magamon a kabátot, ahogy a szél feltámadt. Eső illata ringott a levegőben, amit az égboltot takaró szürke fellegek sem cáfoltak meg. 
A gyászolóktól távolabb álltam, és a földet bámulva hallgattam a tiszteletes gyászbeszédét. A gyomrom remegett, akár a kocsonya. A szám kiszáradt, ahogy arra gondoltam, hogy pont ebben az érzelmileg felfokozott helyzetben kell beszélnem bárkivel is. 
Tompa léptek hangjára lettem figyelmes. Egy idős férfi haladt el mellettem, egyenesen a gyászolók felé ment. Tekintetem azonnal a fekete cilinderre tapadt, amit a késve érkező viselt. Magamban elmosolyodtam. Azt gondoltam, manapság senki nem hordana cilindert, és valóban, kissé idegennek hatott a huszonegyedik században. Azt azonban el kellett ismernem, hogy a férfi tudta, hogy kell méltóságteljesen viselni ezt a kalapot. 
Furcsa érzésem támadt. Mintha láttam volna már ezt az arcot, ám akármennyire törtem a fejem, nem ugrott be, hol. 
Az utam eredménytelenül zárult. Az a pár rokon és barát, akivel sikerült beszélnem a tor alatt, nem tudott használható információval szolgálni. Mindegyikük meg volt róla győződve, hogy Mrs. Maloryt mindenki szerette, nem voltak rosszakarói. 
Rossz szájízzel mentem haza. Nem értettem, miért kellett meghalnia a nőnek, ha soha senkinek nem ártott. Úgy éreztem, valami elkerülte a figyelmem. Olyasmi, amit még a nyomozó sem vett észre.

A halántékom lüktetett, ahogy ismét az áldozatok anyagát nézegettem az irodában. Az ablakon tompán koppantak az esőcseppek. A kinti komor idő a hangulatomra is rányomta a bélyegét. Mindenbe belekaptam, de semmivel nem haladtam. 
Egy kellemtlen érzés motozott bennem. Mintha ott lett volna az orrom előtt a megoldás, csak nem vettem észre. Ismét elővettem a fotókat. Hosszasan tanulmányoztam az áldozatok arcképét, hátha egyikükben megtalálom a választ. Semmi. 
A fejem egyre jobban lüktetett. Továbbléptem a képek között. Ismét elém került a cikk Mr. Adisonról. Bámultam a képet a szöveg mellett. Megrendült arcok figyelték a koporsót. Már éppen léptem volna a következő képre, de a kezem félúton megállt az egér felett. Az újságcikk alatt egy apró bejegyzést találtam London egy apró ékszeréről, a Jackson Könyvkereskedésről, mely már több, mint harminc éve üzemel. A mellékelt fotón egy idős férfi mosolygott, visszafogottan.
Felpattantam. Ő volt a cilinderes férfi a temetésen! Azonnal rákerestem az üzlet nevére a nyilvántartásban, és mindent otthagyva elrohantam. 

A könyvkereskedésben állott volt a levegő. A nehéz, megsárgult papír illata facsarta az orromat. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Megköszörültem a torkom, mielőtt megszólaltam volna.
– Jól ismerte Mrs. Maloryt?
– Nagyon régen barátok voltunk – mondta Mr. Jackson. Tekintete érzelemmentesen függött rajtam. – De már évek óta nem beszéltünk.
– Akkor hogyhogy elment a temetésére?
– Tudja, hogy van ez. Az idő megszépíti az emlékeket. Nem a legjobb hangulatban váltunk el egymástól. Szerettem volna elbúcsúzni tőle. 
– Maga szerint lehettek Mrs. Malorynak ellenségei?
A férfi arca egy pillanatra megfeszült, tekintetén egy árny futott át. Megrázta a fejét.
– Lynette volt a legbájosabb nő, akit valaha ismertem. – Egy pillanatra elhallgatott. Tekintete az aszalára siklott, azt bámulta egy darabig. Ajka szólásra nyílt, majd becsukódott. Aztán ismét rám nézett. – Ha megbocsát, szeretném befejezni az ebédemet, amíg tart az ebédidő. 
– Természetesen! Köszönöm, hogy fogadott. 
Ahogy elindultam a kijárat felé, lesodortam egy könyvet az asztalról. Azonnal lehajoltam, és felvettem. Ahogy megláttam a címet, széles mosoly ült az arcomra. 
– Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete! Kissrác koromban rongyosra olvastam a könyvtári példányt. 
– Valóban jó történet – bólintott a férfi. – Megtarthajta, ha akarja.
– Ó, köszönöm, Mr. Jackson!
A férfi némán biccentett, majd elindult a kijárat felé. Ahogy kiléptem az ajtón, valami megcsillant a látóteremben. Ösztönösen odanéztem, és az ernyőtartóban egy sétapálcát vettem észre. A markolata egy gyönyörűen kimunkált ezüst gömb volt. 
– Minden jót, Uram! – mondta Mr. Jackson és becsukta az ajtót az orrom előtt, még mielőtt bármit is mondhattam volna. 

A számítógép előtt ülve böngésztem a Brit Újságarchívum oldalát. Mr. Jackson és Mrs. Malory közötti kapocsra szerettem volna rájönni, de semmit nem találtam. Aztán a homlokomra csaptam. Mrs. Malory leánykori nevére volt szükségem, amit a már meglévő iratokból egy pillanat alatt meg is találtam. Ismét indítottam egy keresést. James Jackson és Lynette Bequette nevére csupán pár cikk jött fel. Köztük egy híradás 1935-ből, a Szerencsecsillag Kaszinó leégéséről. Az újsághír szerint a játékbarlangban felcsapó tűz hátterében biztosítási csalás állhatott, mellyel James Jacksont, az egyik tulajdonost gyanúsították. A kaszinó társtulajdonosai Lynette Bequette...
– Azt a rohadt! – szakadt ki belőlem. A képernyőre meresztettem a szemem, mintha meg akarnék bizonyosodni arról, hogy jól látok. – Peter Adison, George Ford és Christian Blake – olvastam fel hangosan a neveket.
 A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogy összeállt a kép. Remegő kézzel nyúltam a telefon után. 
– Megvan a potenciális következő áldozat! – mondtam minden bevezetés nélkül, amint Pierce nyomozó felvette a telefont. – Christian Blake-nek hívják! Azt hiszem, a gyilkosunk James Jackson.

Kellett egy kis idő, amíg a nyilvántartásban talált Christian Blake-ek számát lecsökkentettük három lehetséges személyre. Én Romfordba mentem, ahol egy nyugalmazott főpincér élt, Pierce nyomozó Sutton felé vette az irányt, a rendőkapitányt pedig Harrowba küldte. Mindegyikükkel egy-egy rendőrtiszt tartott, hogy kikérdezzük az adott Mr. Blake-et esetleges kapcsolatáról az eddigi áldozatokkal. 
Hideg izgalom kúszott a gyomromból a torkomba, ahogy becsengettem Christian Blake házába. A nap már lement, az égbolt tintakéken feszült fölöttem. Semmi válasz nem érkezett. Még egyszer megnyomtam az ezüstszínű gombot, és a csengő ismét felbúgott odabent. 
Mozdulatlanná dermedtem, ahogy a fehérre mázolt ajtó mögül tompa puffanást hallottam. A velem tartó rendőrtisztre sandítottam, hogy ő is hallotta-e a zajt. Bólintott. Óvatosan eltekertem a gombkilincset, és az ajtó engedelmesen kinyílt. 
A vérem lüktetésén kívül semmit nem hallottam. Az érzékeim teljesen kiélesedtek. Ösztönösen lopakodtam a ház belseje felé, ahonnan furcsa, ziháló hangot hallottam. 
A nappaliba érve mintha villám csapott volna belém, minden tagom lemerevedett. Egyetlen kislámpa égett, tompa fényében csupán körvonalakat láttam. Egy alak hevert a földön, míg egy másik fölé görnyedve éppen egy botot lendített a magasba, lesújtani készült. 
Gondolkodás nélkül ráronottam, és letepertem a földre. Az alak felhördült, teste egy pillanatra megfeszült, majd újra megpróbálta meglendíteni a botját, én azonban elkaptam a kezét, és sikerült a hasára fordítanom a férfit. Ekkor már biztos voltam, hogy James Jackson kapálódzik alattam. 
– Hívja a mentőket! – üvöltöttem a rendőrnek, aki azonnal a sebesült felé rohant.
– Meg kell bűnhődnie! Mindnek! Tönkretettek! – üvöltötte Mr. Jackson.
Minden erőmre szükség volt, hogy a földön tudjam tartani őt. A férfi erőteljesen próbált kiszabadulni a szorításomból. De nem hagytam magam.
Hallottam, ahogy a kollégám erősítést kér. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. A világ mintha megszűnt volna körülöttem, csak az alattam vonagló, ordító férfire tudtam koncentrálni. 
Szirénák éles hangja szűrödött be a résnyire nyitott ablakon. Nem sokkal később egy csapat rendőr rontott be a házba, nyomukban Pierce nyomozóval és a mentősökkel. A kollágák megbilincselték Jacksont, és ahogy talpra állították, a tekintetünk összetalálkozott. 
A szívemet mintha jeges ujjak markolták volna meg. Jackson arca teljesen eltorzult, ajkára széles vicsor fagyott. Mintha nem is az az idős férfi lett volna, akivel délben beszéltem. 
Minden ellenállása hiábavaló volt, a rendőrök kivezették a házból. Nem sokkal később Christian Blake-et tolták ki a helyiségből, takaróba csavarva, hordágyon.
– Még él – hallottam a mentős sietős válaszát Pierce nyomozó kérdésére. 
A főnököm felém fordult. Lapátkezét a vállamra tette és megszorította.
– Gratulálok, Daniels! Kiváló nyomozó vált magából!
– Köszönöm, uram – motyogtam.
A helyszínelők csendben dolgozni kezdtek. Én csak bámultam őket, ahogy megjelölik a szőnyegen terpeszkedő vértócsát és az ezüst markolatú sétapálcát. Nem messze onnan egy pikk tizest fedeztem fel. 
Próbáltam felidézni a történteket, de nem tudtam. Mintha kitöröltek volna az agyamból mindent. Egyedül Jackson eltorzult arcát láttam magam előtt. Egy pillanatra minden hang kiveszett a világból, a mellkasom szorítani kezdett és nem kaptam levegőt. Szinte rohanva hagytam el a helyszínt. 
Az utcára kiérve ismét tudtam lélegezni. Sietős léptekkel indultam meg az autóm felé. Soha többé nem akartam nyomozásban részt venni.

2017. október 5., csütörtök

Boldog szülinapot!

Ma ünnepli születésnapját az egyik kedvenc íróm. Rengeteget tanultam tőle elhivatottságról, kitartásról és magáról az írásról. Hálás vagyok, hogy a barátomnak mondhatom, hisz annyi ideje mellettem áll. 
Isten éltessen sokáig, Szaszkó Gabi! <3


Forrás: Calliopegifts.co.uk

2017. szeptember 26., kedd

Kisregényes örömök

Majdnem egy évvel a nyers szöveg megírása után végre elkészültem az icipici regényem/nagyon hosszú novellám szerkesztésével. Igaz, akadnak még benne elütések, de nagyon boldog vagyok, hogy egy nagyobb volumenű írást is sikerült produkálnom. 

A történet egy lány testvérpárról szól, akik közül az idősebbik hirtelen megözvegyül. Az alapötlet régóta a fejemben volt, egyszer egy háromoldalas novellát is írtam róla, de egy kedves ismerősöm azt mondta, az inkább olyan lett, mint egy hosszabb sztori eleje. Ez akkor kicsit bántott is, mert én lezártnak éreztem azt a novellát. De nem hagyott nyugodni a megjegyzés. Tavaly végre megírtam azt a hosszabb lélegzetű történetet. Íme egy kis ízelítő!


Ladányi Klára: Élj túl!


A kápolnát betöltő tömény virágillat facsarta az orromat. Az apró helyiség lassan megtelt. Habár egyszer sem néztem hátra, az egyre növekvő zajból tudtam, hogy a szertartás kezdetére az összes sort feltöltik majd.
Émelyegtem a virágok bódító illatától, a fejem pedig zúgott a kis helyiséget betöltő szipogástól és orrfújástól. A mellkasom szorítani kezdett, ahogy végignéztem a koszorúkon,. Úgy éreztem, a mögöttem ülők elszippantották az összes oxigént a kápolnából.
Tekintetem önkéntelenül is a koporsó előtti képre siklott, melyről Kornél mosolygott életvidáman. A rémület jeges ujjal markolta meg a szívemet. Oldalra pillantottam, ám nem a férjem ült mellettem, hanem a nővérem, Emma és a férje, Jani. Kiszáradt a szám. Kornélt akartam megszólítani, de csak rekedt krákogást sikerült produkálnom.
Emma felém fordult, szeme könnyektől csillogott. Bátorítóan mosolygott rám, ahogy lágyan megszorította a kezemet.
Üvöltöttem magamban, ahogy a koporsóra és az előtte álló képre néztem.
– Nem – nyögtem, és mint akibe áramot vezettek, ülő helyzetbe pattantam.
Mellkasom sebesen emelkedett és süllyedt, minden porcikámban remegtem. A szobát sötétség leple takarta, a bútorokra csak egy keskeny sávon vetült az utcai lámpák fénye. Ahogy felfogtam, hogy otthon vagyok, oldalra kaptam a fejem. Kornél békésen aludt mellettem.
Testemben megkönnyebbülés áradt szét, felváltva az addigi jeges feszültséget. Visszahanyatlottam a párnámra, és hálát rebegtem, amiért ez csak egy rossz álom volt.
A megkönnyebbülést azonnal felváltotta a bűntudat. Mert bár az én férjem élt, a nővéremé már nem. 

2017. szeptember 11., hétfő

Hangoskönyves

Minden ódzkosásom ellenére nyáron hagytam magam rábeszélni, hogy kipróbáljam a hangoskönyvet. Mit ne mondjak, egy lavina indult el!
Kiderült, hogy a hangoskönyv tökéletesen követhető az olyan monoton ténykedések közben, mint a mosogatás, mosás, mosogatógép ki- és bepakolása, teregetés és ruhahajtogatás. Lehet találgatni, mi teszi ki egy gyesen lévő anyuka napjainak zömét!
Bizony nagyon rákattantam a könyvhallgatásra, nem is értem, hogy vesztegethettem el négy évet az életemből! Főleg úgy, hogy azon keseregtem folyton, hogy nincs időm és/vagy erőm olvasni. A megoldás meg végig ott volt az orrom előtt.
Azt hittem, sokkal nehezebb figyelni a szövegre, hogy közben semmit nem lehet csinálni, ha követni akarom a sztorit. Őrült nagyot tévedtem, szerencsére.

Pinterest

Hálás vagyok a drága barátnőmnek, amiért időről-időre feldobta, hogy próbáljam ki a hangoskönyvet, mert bizony élvezhetőbbé tette vele a házimunkát. Az élet apró örömei! :)

Csak egy mondat.

Stephen King "On Writing"-jával kezdtem meg az ismerkedést a hangoskönyvvel. Gondoltam, azt már úgyis olvastam egyszer, nem lesz ismeretlen a terep.

Mr. King könyvét hallgatni nagy élmény volt. Eleve van bennem egy perverz kíváncsiság az általam kedvelt művészek, írók magánéletével kapcsolatban, amit King memoárjától megkaptam. Ráadásul az, hogy személyesen ő olvasta fel, még közelebb hozta a könyvet.
Ahogy már mondtam, évekkel ezelőtt olvastam az "On Writing"-ot, de érdemes volt újra elővenni, mert bár akkor is dédelgettem írói álmokat, azóta volt, hogy feladtam minden reményt, aztán újra nekiveselkedtem az írásnak.

Minden jótanácsa közül egy ragadott meg igazán: "A legfélelmetesebb pillanat mindig épp azelőtt van, hogy elkezded" (saját fordításban).


Megnyugtató, hogy nem csak én érzem ezt, aki ismét hónapokig írói blokkal küzdöttem. Bár varázsütésre ez a mondat sem oldotta fel bennem a gátat, mélyen meglapult tudatalatt, és egy hete végre nekikezdtem. Egy bekezdésből lett még egy. Most már nem félek folytatni. 

2017. augusztus 13., vasárnap

Szaszkó Gabriella: Maradj velem

Négy évvel azután, hogy elolvastam a kézitatot, most ismét elővettem a regényt, ezúttal könyv formájában. (Hatalmas boldogság!) Nem emlékszem teljesen, akkor milyen volt olvasni, mert eleve elfogult vagyok a szerzővel, de azt tudom, hogy a Maradj velem mély nyomot hagy. 

Maga a regény alapkonfliktusa megragadó: miért dobja el az életét Chris Pennington, egy sikeres, fiatal ügyvéd? Az öccsétől, Davidtől tudjuk meg, hogy a látszólag tökéletes felszín mögött állott alkoholszagba burkolt, vörös rúzsfoltos sötét titkok húzódnak meg. A gyermekkori rémek, sebek, amiket a fiúk anyja okozott, évekig kísértik a testvérpárt, ám mindketten másképp küzdenek meg démonaikkal. Míg Chris magába zárja fájdalmát, és csendben őrlődik, vágja magát, David a drogba és alkoholba menekül. Egyikük sem beszél az őket ért traumákról egészen az idősebbik Pennington-fiú haláláig. Ekkor David úgy dönt, felfedi bátyja váratlan halálának hátterét, és megírja gyermekkoruk történetét a temetésig. 

A két szál egymás mellett bontakozik ki, egyre tisztábbá téve a múlt hatását a jelenre. Egy rémes családi történet tárul a szemünk elé, melynek szereplői egy megkeseredett, alkoholista anya, két védtelen gyermek és egy tehetetlen apa. A múltban játszódó jeleneteknél sokszor voltam dühös és kétségbeesett. Margaret Pennington kegyeltensége teljesen kiborított. Háromgyerekes anyaként el sem tudom képzelni, hogy érezhet bárki ekkora gyűlöletet a saját gyermekei iránt, hogy képes bárki bántani ezeket a védtelen fiúkat? 
A hideg kirázott ettől a nőtől, karatkere mégis befészkelte magát a fejembe. Komolyan elgondolkodtam azon, lehet-e valaki ilyen rideg, gonosz. Az alkohol és a depresszió képes szörnyeteget csinálni egy valamikor életvidám lányból? Úgy tűnik, igen. De vajon megelőzhető lett volna-e a tragédia? Vajon, ha David születése után kezelték volna Margaret depresszióját, másképp alakulhatott volna a fiúk élete? Ez persze olyan kérdés, amire nincs válasz, pláne, hogy az édesanyák mentálhigiénés problémáival mennyire nem foglalkoznak napjainkban sem, nemhogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Nincs is értelme ezen agyalni, hiszen rengeteg "mi lett volna, ha...?" jellegű kérdés merülhetne fel. 

Az apa, James Pennington alakja is megosztó. Hiába próbáltam szeretni őt, és falazni neki, hogy a gyereket védte, amikor nem hagyta el a feleségét és vitte magával a fiait. Ez esetben a pokolba vezető út valóban jószándékkal volt kikövezve... 

A Pennington-fiúk történetét átjáró testi és lelki fájdalom nyomasztó, nem könnyű olvasni. Mégis, csak úgy vitt előre a feszültség, Szaszkó Gabi könnyen befogadató stílusa és az információadagolás üteme. A könyv végére akartam érni, hogy lássam, David eljut-e a bátyja temetésére, hiszen elég rendesen szétcsúszott szegény (érthető módon, persze).

Az amúgy is kaotikus helyzeten nem segít Amy Forester felbukkanása, aki Chris ex-barátnője. A két összetört lélek egymásra talál, ami először teljesen érthetetlen volt számomra. A végére megbékéltem a helyzettel, amikor kiderült, hogy Amy David gyerekkori titkos szerelme, és hogy a múltban a lány is vonzódott hozzá. Azt nem mondanám, hogy megértem ezt a furcsa szerelmi háromszöget, és továbbra is furcsának hat, hogy a legmélyebb gyászban a szexbe menekülnek, de mindenki máshogy dolgozza fel a traumákat. 
Azt viszont el tudom, képzelni, hogy a fájdalmat megosztani, elviselni kettejüknek együtt könnyebb volt, hiszen náluk jobban senki nem szerette Christ. A férfi alakja azonban épp úgy ver közéjük éket, ahogy összeköti őket, hiszen David folyamatosan azzal a kérdéssel viaskodik, hogy Amyvel lenne-e köztük bármi, ha a bátyja élne. 

Néha nagyon féltettem Davidet. Érzelmileg annyira túlfőtött napok vezettek a temetésig, hogy azt sem tudom, hogy élte túl. De túlélte, és elbúcsúzott a bátyjától. Az élet pedig ment tovább.

Bár a regény zöme felkavaró, nehéz olvasmány, Szaszkó Gabi egy felemelő jelenettel zárja le a könyvet. A két testvér tengerparti beszélgetése olyan szívmelengető, hogy egy pillanatra az ember minden borzalmat elfelejt. Csodás leképezése annak a testvéri szeretetnek, ami életben tartotta azokat a védtelen fiúkat, annak a szoros köteléknek, amit csak azok tapasztalnak meg, akik együtt nőttek fel. Olyan az a jelenet, mint egy fénykép, a múlt egy apró, csodás élményének konzervált pillanata. Bár Chris meghalt, emléke David szívében örökké ott maradt. Ahogy a történet is mindig velünk marad.


Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Sokáig váratott magára, hogy elolvassam ezt a könyvet. Még tavaly kaptam, talán pont a névnapomra, nem teljesen emlékszem. Aztán kijött a mozifilm, amiről a legjobb barátnőm letiltott mindaddig, amíg el nem olvastam a könyvet. Én meg szót fogadtam, mert olyan vagyok. :D 
Azt tudtam, hogy a regény jó lesz, hiszen rengetegen hangoztatták. De hogy mennyire, azt elképzelni sem tudtam. 

Nyár elején végre úgy hozta az élet, hogy az elolvasandó könyvek listáján Jojo Moyes regénye következett. Hatalmas várakozással álltam neki. Nem is csalódtam. 


A történet hamar magába szippantott, maga a szöveg pedig olyan könnyed és olvasmányos volt, hogy észre sem vettem, milyen gyorsan pörögnek a lapok. Jojo Moyes csodásan egyensúlyoz komikus és tragikus között, mesterien építi fel Will és Lou kapcsolatát: a közömbös megtűrésből kibomlott barátságot. Nem csak ők kerülnek közel egymáshoz, érzelmileg én is annyira bevonódtam az eseményekbe, hogy mire kilyukadtunk a fő konfliktushoz,Will öngyilkosságához, lehetetlen volt könnyek nélkül tovább olvasni. Annyira abszurd a helyzet, annyira hihetetlen, hogy egy ilyen fiatal férfi inkább meghal, minthogy még évekig éljen így, bezárva, hogy az ember azt sem tudja, melyik ujjába harapjon. Lou hitetlenkedését teljesen magaménak éreztem, és annyira drukkoltam, hogy a lány küldetése sikerrel járjon, hogy Will meggondolja magát, hogy a szerelem legyőzzön mindent! 

Ms. Moyes persze nem volt kíváncsi az én preferenciáimra, és Will bizony nem tágított a tervétől, hogy Svájcban véget vessen az életének. Azon az utolsó estén, amikor Lou-t megkéri, hogy kísérje el, legyen vele, bőgtem, mint egy csecsemő. Fájt a szívem ezért a fiktív pasiért, aki jó napjain olyan pimaszul humoros, hogy lehetetlen nem belezúgni! De valahol megértettem a döntését. Ez volt az egyetlen dolog, amit ő tudott irányítani úgy, ahogy ő akarta. Épp azon méláztam el egyik nap, vajon véletlen-e, hogy Willnek hívják. A "will" angolul "akarat"-ot (is) jelent, és pont ez az, amitől őt a balesete megfosztotta: a képesség, hogy azt csinálja, amit akar. Ő, aki annyira aktív életet élt, egyszerre saját testébe zárva találta magát, a legalapvetőbb emberi igényeit sem tudta kielégíteni segítség nélkül. Csodálkozunk, hogy ki akart szállni mielőbb? Annyira nem... És bár reménytelenül romantikus alkat vagyok, még én is beláttam, hogy ebben az esetben a szerelem nem elég, hogy megmentse Willt. Az élet nem egy romantikus lányregény boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezéssel. 

Érdekes módon főleg Willről beszélek, pedig nem mondhatnám, hogy Lou-t nem szerettem ugyanúgy. A zárkózóttságával valahogy könnyen azonosultam. De jó volt látni, ahogy kinyílik előtte a világ úgy, hogy észre sem veszi. Milyen sokan vagyunk ezzel így, hogy nem merünk kilépni az ismeretlenbe, mert a megszokott kényelmét nehéz hátrahagyni... És itt jön a képbe Will búcsúlevele.

Ezen a részen szó szerint zokogtam. Akkor is, amikor a filmet néztük. Egyszerűen kibírhatatlan az utolsó két mondat: "Just live well. Just live." Ez a két mondat rövid, de ütős, az ember elevenébe talál. Úgy élünk, hogy az emlékezetes lesz húsz, harminc vagy negyven év múlva is? Élünk mi egyáltalán? 

A regény hetekig velem maradt, miután befejeztem. Nem gondoltam, hogy ekkora hatással lesz rám, hogy hirtelen az egyik kedvencemmé fog válni, amit biztos, hogy nem utoljára olvastam el. Zseniális regény, még ha nem is egy habos-babos tündérmese. 

2017. július 8., szombat

Apolló Tintafoltjai

Amikor befejeztük az alapozó írókurzust, a tanárunk azt javasolta, hogy próbáljuk fenntartani a csoportot, mert nagy hasznát vehetjük egymásnak. Én el sem tudtam képzelni, hogy ez működhet hosszútávon, de ezt a gondolatot megtartottam magamnak. Szerencsére az egyik csoporttársunk, Hope Sethemba, aki azóta is a mi tündér-keresztanyánk vagy legalább tyúkanyónk szerepébe bújva vigyázza sorsunkat, nem így gondolta, és a tanfolyamot lezáró találkozóra már azzal a hírrel érkezett, hogy létrehozott egy csoportot nekünk. És ez a csoport azóta is működik, sőt, bővült néhány új taggal az elmúlt év során. 

Bár nem hittem, ez az írói kör nagyon jót tett nekem. A belső bizonytalanságaimban, blokkomban sokat segített, hogy megoszthattam érzéseimet olyanokkal, akiknek voltak már hasonló élményei. Ráadásul, bár versenytársak vagyunk bizonyos novellapályázatokon, bizalommal oszthatjuk meg egymással véleményezésre a pályaműveinket. 

Az is nagy élmény volt, hogy részt vehettem a csoport logójának megalkotásában. Többünk ötletét összegyúrva készítette el Eszes Rita ezt a szuper kis emblémát.

Szuper kis közösség ez, és örülök, hogy a tagja lehetek. :) Ezért is szeretném ismét figyelmetekbe ajánlani a nemrégen létrehozott blogunkat, az Apolló Tintafoltjait, ahol egyre több novellát olvashattok. Ide kattintva elérhetitek az oldalt. 


2017. július 5., szerda

Írók kérdőíve

Drága Barátnőm, Szaszkó Gabi felkérésére most én is kitöltöm az írók kérdőívét. Na lássuk azt a húsz kérdést! :)


1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)?
Mostanában főként novellát, blogot, régebben verseket is. Egy félkész kisregény is lapul a vinyón, illetve egy regényt is elkezdtem már, de az lassan gyarapszik.
2. Milyen zsánerben és témákban szoktál írni?
Inkább realista fikciót írok. Néha fantasy-t. Szeretek családi és baráti kapcsolatokról, a női létről írni.
3. Mióta írsz?
Igazán komolyan 2016 óta írok. Igaz, kamasz koromban rengeteget írtam, a legjobb barátnőmmel közösen évekig írtunk egy regényt, de aztán volt néhány év kihagyás.
4. Van már kiadott/megjelent műved?
Van. Két versem jelent meg nyomtatásban eddig antológiában, illetve két novellám online az Aranymosás Magazinban, egy másik pedig a Bizzarium Magazin online kötetében.

5. Melyik volt a legelső írásod?
Egy mese negyedikben. A mai napig nem felejtem el azt a házi feladatot! 
6. Miért írsz?
Mert nem tudom elképzelni nélküle az életem. Szerelem. Olyan ez, mint beleveszni egy másik világba, dimenzióba, ami a maga kénye-kedve szerint alakítja a történet fonalát leírhatatlanul izgalmas élmény.
Ráadásul írásban sokkal jobban ki tudom fejezni magam, mint szóban, mivel introvertált alkat vagyok. 
7. Hogy találsz időt az írásra?
Nagyon nehezen. Három kisgyermek anyukája vagyok, így a nap folyamán akkor van időm írni, amikor ők alszanak.
8. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?
Délben, mikor elcsendesül a lakás, a nappaliban vagy a konyhában.

9. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?
Kávét és/vagy vizet iszom. Néha borzasztóan nassolhatnékom is van, olyankor ami rágcsát találok, azt eszem. 
10. Van íráshoz használt dallistád?
Fix dallistám a kisregényhez készült csak. Általában azt hallgatom, ami az adott témához illik.
11. Mit gondol(nak) a családod/barátaid/szeretted arról, hogy írsz?
A családom támogat, a barátaim között több művészlélek is akad, úgyhogy tőlük is sok támogatást kapok. 
12. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?
Azt, ahogy egy röpke ötlet testet ölt és novellává gömbölyödik.
13. Az alkotás melyik része jelenti a legnagyobb kihívást?
Elkezdeni. Néha ez a legnehezebb. Vagy leküzdeni az írói blokkot. 
14. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?
Leginkább laptopon írok. Néha telefonon vagy post-iten, random papírdarabokon jegyzek fel hirtelen jött ötleteket.
15. Hogyan lépsz túl az írói válságon?
Kisiránkozom magam, aztán kivárom, hogy elmúljon. Szerencsére a legjobb barátnőm sokszor helyreteszi a chipjeimet, mikor kiborulok.
16. Hogyan motiválod magad az írásra?
Kevés az időm egy nap, úgyhogy a gyerekek kétórás alvásideje elég nagy motiváció. :D 
Van, hogy határidőt szabok magamnak, van, hogy mielőbb el akarok jutni egy már előre kitalált jelenethez, amit nagyon szeretnék megírni. 
17. Kik azok a szerzők, akik inspirálnak téged íróként?
Szaszkó Gabriella mindenképp. Mivel az ő írói útját testközelből szemlélhettem, sok erőt merítek a történetéből, kitartó és szorgos, céltudatos személyiségéből.
Illetve most friss élményem Jojo Moyes-hoz kapcsolódik. Ahogy a Me Before You című könyvet megírta, káprázatos! Gördülékeny, vicces, felemelő és nagyon elgondolkodtató. Olyan mélységekkel van tele az a könyv, hogy még mindig a hatása alatt állok.
Szeretem és tisztelem Stephen King munkásságát is, bár engem a kevésbé horrorisztikus műveivel fogott meg. 
18. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?
Jojo Moyes: Me Before You, Emily Giffin: Something Borrowed, Arthur Golden: Memoires of a Geisha
19. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?
Ne tekintsd lóversenynek, vagy kilóra kimért dolognak. Az írás öröméért írj! 
20. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?
Szeretném befejezni az első regényemet.

Megkértem Koós Patríciát, az Apolló Tintafoltjai Írói Kör egyik tagját, hogy töltse ki a kérdőívet. Szívből ajánlom az ő válaszait is! :)

2017. június 17., szombat

Ajánló

Szeretném a figyelmetekbe ajánlani az Apolló Tintafoltjai nevű oldalt, amit néhány írótársammal hoztunk létre. Még elég kezdeti fázisban van a projekt, de már találtok itt pár szuper novellát. Remélhetőleg a tartalom további írásokkal bővül, illetve hamarosan az írók bemutatkozását is olvashatjátok.

Addig is a már fent lévő novellákhoz jó szemezgetést kívánok! :)

2017. május 11., csütörtök

Blokk

Több hete nem írtam blogot. Egy egész hónapig olyan blokk volt bennem, hogy semmit nem tudtam írni. Se a megkezdett regényemet, sem novellát, semmit, csak a bevásárlólistát. 

A feje tetejére állt minden egy-két nem várt fordulatnak köszönhetően. Először nem is éreztem nagy horderejűnek a dolgokat. Aztán ahogy teltek-múltak a napok, egyre feszültebb lettem. De még ekkor sem jöttem rá, miért. Aztán bejelentkeztem egy lelki beszélgetésre a papunkhoz, mert már tényleg kutyául voltam. 

Ott aztán kiborult a bili, és megvilágosodtam. Rájöttem, hogy azok a dolgok, amikről azt hittem, elfogadtam, mégis nagyon megviseltek. Hiába gondoltam úgy, hogy magamban mindent lerendeztem, szó sem volt erről. A terveim, amiket egy éve dédelgettem, kivitelezhetetlenné váltak, a novellapályázat, amiben sokkal jobban reménykedtem, mint azt magamnak is bevallottam, eredménytelenül zárult, pedig a kedvenc és egyik legjobb novellámat küldtem be. Jött hát a kérdés: innen hova? 

Tovább. Még ha nem is tudom pontosan, merre megyek. 

A blokkom azonban feloldódott. Újra sikerül írnom. Most már csak az időhiány okoz problémát, mert fordítási munkát kaptam, és minden szabadidőmet arra fordítom. Még meg kell tanulnom jól beosztani az időt, de ez már más téma.



2017. február 1., szerda

Ladányi-Laurinyecz Klára: küzdelem

véres kardod
porba ejted
s ugyanígy roskad,
hullik el tested

csatádban győztél
lábadnál hever az ellen
mégis veszettél

saját magad ellen


Megjelent: Szó-kincs 2013, Aposztróf Kiadó, 2013

Ladányi-Laurinyecz Klára: Szilánkok

Törött álmaid szilánkjai fölött
kisírt, vörös szemmel állsz.
Nem emlékszel, mikor és hogyan
zuhant, robbant ezerfelé az a
sok terv és vágy, melyet oly'
féltve hordoztál kebleden,
szíved puha sötétjébe zárva.
Hogy majd író leszel, hírneves;
Fehér lapon neved büszkén
feszít a fekete tinta
keretébe zárva, s emberek százai
járnak a városban,
hordozván munkád gyümölcsét.

Ám nem lettél író, sem híres költő,
irodalmár vagy firkász.
Elkapkodták előled, mit
mondani kívántál, s nem maradt
semmi más, csak csend és üres
lapok, kínosan feszengő tollvonások,
áthúzott sorok, meg nem született
bölcs mondatok.

Nincs új dal, nincs új vers, sem mese,
mit az olvasó ne fújna kívülről.
Minden ötlet, téma immár ismétlés,
csak plágium, hisz mindent elmondtak
már, minden szó idézet,
minden vers
citátum.


Megjelent: Ígéretek8 antológia, Szecsődy Péter (szerk.), Garbó Kiadó, 2012