2017. augusztus 13., vasárnap

Szaszkó Gabriella: Maradj velem

Négy évvel azután, hogy elolvastam a kézitatot, most ismét elővettem a regényt, ezúttal könyv formájában. (Hatalmas boldogság!) Nem emlékszem teljesen, akkor milyen volt olvasni, mert eleve elfogult vagyok a szerzővel, de azt tudom, hogy a Maradj velem mély nyomot hagy. 

Maga a regény alapkonfliktusa megragadó: miért dobja el az életét Chris Pennington, egy sikeres, fiatal ügyvéd? Az öccsétől, Davidtől tudjuk meg, hogy a látszólag tökéletes felszín mögött állott alkoholszagba burkolt, vörös rúzsfoltos sötét titkok húzódnak meg. A gyermekkori rémek, sebek, amiket a fiúk anyja okozott, évekig kísértik a testvérpárt, ám mindketten másképp küzdenek meg démonaikkal. Míg Chris magába zárja fájdalmát, és csendben őrlődik, vágja magát, David a drogba és alkoholba menekül. Egyikük sem beszél az őket ért traumákról egészen az idősebbik Pennington-fiú haláláig. Ekkor David úgy dönt, felfedi bátyja váratlan halálának hátterét, és megírja gyermekkoruk történetét a temetésig. 

A két szál egymás mellett bontakozik ki, egyre tisztábbá téve a múlt hatását a jelenre. Egy rémes családi történet tárul a szemünk elé, melynek szereplői egy megkeseredett, alkoholista anya, két védtelen gyermek és egy tehetetlen apa. A múltban játszódó jeleneteknél sokszor voltam dühös és kétségbeesett. Margaret Pennington kegyeltensége teljesen kiborított. Háromgyerekes anyaként el sem tudom képzelni, hogy érezhet bárki ekkora gyűlöletet a saját gyermekei iránt, hogy képes bárki bántani ezeket a védtelen fiúkat? 
A hideg kirázott ettől a nőtől, karatkere mégis befészkelte magát a fejembe. Komolyan elgondolkodtam azon, lehet-e valaki ilyen rideg, gonosz. Az alkohol és a depresszió képes szörnyeteget csinálni egy valamikor életvidám lányból? Úgy tűnik, igen. De vajon megelőzhető lett volna-e a tragédia? Vajon, ha David születése után kezelték volna Margaret depresszióját, másképp alakulhatott volna a fiúk élete? Ez persze olyan kérdés, amire nincs válasz, pláne, hogy az édesanyák mentálhigiénés problémáival mennyire nem foglalkoznak napjainkban sem, nemhogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Nincs is értelme ezen agyalni, hiszen rengeteg "mi lett volna, ha...?" jellegű kérdés merülhetne fel. 

Az apa, James Pennington alakja is megosztó. Hiába próbáltam szeretni őt, és falazni neki, hogy a gyereket védte, amikor nem hagyta el a feleségét és vitte magával a fiait. Ez esetben a pokolba vezető út valóban jószándékkal volt kikövezve... 

A Pennington-fiúk történetét átjáró testi és lelki fájdalom nyomasztó, nem könnyű olvasni. Mégis, csak úgy vitt előre a feszültség, Szaszkó Gabi könnyen befogadató stílusa és az információadagolás üteme. A könyv végére akartam érni, hogy lássam, David eljut-e a bátyja temetésére, hiszen elég rendesen szétcsúszott szegény (érthető módon, persze).

Az amúgy is kaotikus helyzeten nem segít Amy Forester felbukkanása, aki Chris ex-barátnője. A két összetört lélek egymásra talál, ami először teljesen érthetetlen volt számomra. A végére megbékéltem a helyzettel, amikor kiderült, hogy Amy David gyerekkori titkos szerelme, és hogy a múltban a lány is vonzódott hozzá. Azt nem mondanám, hogy megértem ezt a furcsa szerelmi háromszöget, és továbbra is furcsának hat, hogy a legmélyebb gyászban a szexbe menekülnek, de mindenki máshogy dolgozza fel a traumákat. 
Azt viszont el tudom, képzelni, hogy a fájdalmat megosztani, elviselni kettejüknek együtt könnyebb volt, hiszen náluk jobban senki nem szerette Christ. A férfi alakja azonban épp úgy ver közéjük éket, ahogy összeköti őket, hiszen David folyamatosan azzal a kérdéssel viaskodik, hogy Amyvel lenne-e köztük bármi, ha a bátyja élne. 

Néha nagyon féltettem Davidet. Érzelmileg annyira túlfőtött napok vezettek a temetésig, hogy azt sem tudom, hogy élte túl. De túlélte, és elbúcsúzott a bátyjától. Az élet pedig ment tovább.

Bár a regény zöme felkavaró, nehéz olvasmány, Szaszkó Gabi egy felemelő jelenettel zárja le a könyvet. A két testvér tengerparti beszélgetése olyan szívmelengető, hogy egy pillanatra az ember minden borzalmat elfelejt. Csodás leképezése annak a testvéri szeretetnek, ami életben tartotta azokat a védtelen fiúkat, annak a szoros köteléknek, amit csak azok tapasztalnak meg, akik együtt nőttek fel. Olyan az a jelenet, mint egy fénykép, a múlt egy apró, csodás élményének konzervált pillanata. Bár Chris meghalt, emléke David szívében örökké ott maradt. Ahogy a történet is mindig velünk marad.


Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Sokáig váratott magára, hogy elolvassam ezt a könyvet. Még tavaly kaptam, talán pont a névnapomra, nem teljesen emlékszem. Aztán kijött a mozifilm, amiről a legjobb barátnőm letiltott mindaddig, amíg el nem olvastam a könyvet. Én meg szót fogadtam, mert olyan vagyok. :D 
Azt tudtam, hogy a regény jó lesz, hiszen rengetegen hangoztatták. De hogy mennyire, azt elképzelni sem tudtam. 

Nyár elején végre úgy hozta az élet, hogy az elolvasandó könyvek listáján Jojo Moyes regénye következett. Hatalmas várakozással álltam neki. Nem is csalódtam. 


A történet hamar magába szippantott, maga a szöveg pedig olyan könnyed és olvasmányos volt, hogy észre sem vettem, milyen gyorsan pörögnek a lapok. Jojo Moyes csodásan egyensúlyoz komikus és tragikus között, mesterien építi fel Will és Lou kapcsolatát: a közömbös megtűrésből kibomlott barátságot. Nem csak ők kerülnek közel egymáshoz, érzelmileg én is annyira bevonódtam az eseményekbe, hogy mire kilyukadtunk a fő konfliktushoz,Will öngyilkosságához, lehetetlen volt könnyek nélkül tovább olvasni. Annyira abszurd a helyzet, annyira hihetetlen, hogy egy ilyen fiatal férfi inkább meghal, minthogy még évekig éljen így, bezárva, hogy az ember azt sem tudja, melyik ujjába harapjon. Lou hitetlenkedését teljesen magaménak éreztem, és annyira drukkoltam, hogy a lány küldetése sikerrel járjon, hogy Will meggondolja magát, hogy a szerelem legyőzzön mindent! 

Ms. Moyes persze nem volt kíváncsi az én preferenciáimra, és Will bizony nem tágított a tervétől, hogy Svájcban véget vessen az életének. Azon az utolsó estén, amikor Lou-t megkéri, hogy kísérje el, legyen vele, bőgtem, mint egy csecsemő. Fájt a szívem ezért a fiktív pasiért, aki jó napjain olyan pimaszul humoros, hogy lehetetlen nem belezúgni! De valahol megértettem a döntését. Ez volt az egyetlen dolog, amit ő tudott irányítani úgy, ahogy ő akarta. Épp azon méláztam el egyik nap, vajon véletlen-e, hogy Willnek hívják. A "will" angolul "akarat"-ot (is) jelent, és pont ez az, amitől őt a balesete megfosztotta: a képesség, hogy azt csinálja, amit akar. Ő, aki annyira aktív életet élt, egyszerre saját testébe zárva találta magát, a legalapvetőbb emberi igényeit sem tudta kielégíteni segítség nélkül. Csodálkozunk, hogy ki akart szállni mielőbb? Annyira nem... És bár reménytelenül romantikus alkat vagyok, még én is beláttam, hogy ebben az esetben a szerelem nem elég, hogy megmentse Willt. Az élet nem egy romantikus lányregény boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezéssel. 

Érdekes módon főleg Willről beszélek, pedig nem mondhatnám, hogy Lou-t nem szerettem ugyanúgy. A zárkózóttságával valahogy könnyen azonosultam. De jó volt látni, ahogy kinyílik előtte a világ úgy, hogy észre sem veszi. Milyen sokan vagyunk ezzel így, hogy nem merünk kilépni az ismeretlenbe, mert a megszokott kényelmét nehéz hátrahagyni... És itt jön a képbe Will búcsúlevele.

Ezen a részen szó szerint zokogtam. Akkor is, amikor a filmet néztük. Egyszerűen kibírhatatlan az utolsó két mondat: "Just live well. Just live." Ez a két mondat rövid, de ütős, az ember elevenébe talál. Úgy élünk, hogy az emlékezetes lesz húsz, harminc vagy negyven év múlva is? Élünk mi egyáltalán? 

A regény hetekig velem maradt, miután befejeztem. Nem gondoltam, hogy ekkora hatással lesz rám, hogy hirtelen az egyik kedvencemmé fog válni, amit biztos, hogy nem utoljára olvastam el. Zseniális regény, még ha nem is egy habos-babos tündérmese.