2017. augusztus 13., vasárnap

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Sokáig váratott magára, hogy elolvassam ezt a könyvet. Még tavaly kaptam, talán pont a névnapomra, nem teljesen emlékszem. Aztán kijött a mozifilm, amiről a legjobb barátnőm letiltott mindaddig, amíg el nem olvastam a könyvet. Én meg szót fogadtam, mert olyan vagyok. :D 
Azt tudtam, hogy a regény jó lesz, hiszen rengetegen hangoztatták. De hogy mennyire, azt elképzelni sem tudtam. 

Nyár elején végre úgy hozta az élet, hogy az elolvasandó könyvek listáján Jojo Moyes regénye következett. Hatalmas várakozással álltam neki. Nem is csalódtam. 


A történet hamar magába szippantott, maga a szöveg pedig olyan könnyed és olvasmányos volt, hogy észre sem vettem, milyen gyorsan pörögnek a lapok. Jojo Moyes csodásan egyensúlyoz komikus és tragikus között, mesterien építi fel Will és Lou kapcsolatát: a közömbös megtűrésből kibomlott barátságot. Nem csak ők kerülnek közel egymáshoz, érzelmileg én is annyira bevonódtam az eseményekbe, hogy mire kilyukadtunk a fő konfliktushoz,Will öngyilkosságához, lehetetlen volt könnyek nélkül tovább olvasni. Annyira abszurd a helyzet, annyira hihetetlen, hogy egy ilyen fiatal férfi inkább meghal, minthogy még évekig éljen így, bezárva, hogy az ember azt sem tudja, melyik ujjába harapjon. Lou hitetlenkedését teljesen magaménak éreztem, és annyira drukkoltam, hogy a lány küldetése sikerrel járjon, hogy Will meggondolja magát, hogy a szerelem legyőzzön mindent! 

Ms. Moyes persze nem volt kíváncsi az én preferenciáimra, és Will bizony nem tágított a tervétől, hogy Svájcban véget vessen az életének. Azon az utolsó estén, amikor Lou-t megkéri, hogy kísérje el, legyen vele, bőgtem, mint egy csecsemő. Fájt a szívem ezért a fiktív pasiért, aki jó napjain olyan pimaszul humoros, hogy lehetetlen nem belezúgni! De valahol megértettem a döntését. Ez volt az egyetlen dolog, amit ő tudott irányítani úgy, ahogy ő akarta. Épp azon méláztam el egyik nap, vajon véletlen-e, hogy Willnek hívják. A "will" angolul "akarat"-ot (is) jelent, és pont ez az, amitől őt a balesete megfosztotta: a képesség, hogy azt csinálja, amit akar. Ő, aki annyira aktív életet élt, egyszerre saját testébe zárva találta magát, a legalapvetőbb emberi igényeit sem tudta kielégíteni segítség nélkül. Csodálkozunk, hogy ki akart szállni mielőbb? Annyira nem... És bár reménytelenül romantikus alkat vagyok, még én is beláttam, hogy ebben az esetben a szerelem nem elég, hogy megmentse Willt. Az élet nem egy romantikus lányregény boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezéssel. 

Érdekes módon főleg Willről beszélek, pedig nem mondhatnám, hogy Lou-t nem szerettem ugyanúgy. A zárkózóttságával valahogy könnyen azonosultam. De jó volt látni, ahogy kinyílik előtte a világ úgy, hogy észre sem veszi. Milyen sokan vagyunk ezzel így, hogy nem merünk kilépni az ismeretlenbe, mert a megszokott kényelmét nehéz hátrahagyni... És itt jön a képbe Will búcsúlevele.

Ezen a részen szó szerint zokogtam. Akkor is, amikor a filmet néztük. Egyszerűen kibírhatatlan az utolsó két mondat: "Just live well. Just live." Ez a két mondat rövid, de ütős, az ember elevenébe talál. Úgy élünk, hogy az emlékezetes lesz húsz, harminc vagy negyven év múlva is? Élünk mi egyáltalán? 

A regény hetekig velem maradt, miután befejeztem. Nem gondoltam, hogy ekkora hatással lesz rám, hogy hirtelen az egyik kedvencemmé fog válni, amit biztos, hogy nem utoljára olvastam el. Zseniális regény, még ha nem is egy habos-babos tündérmese. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése