2017. december 29., péntek

Ladányi Klára: Tél

Csöndtől kong a fák meztelen koronája. Az erdei ösvényt hideg dunyha fedi, melyen az állatok lépte nesztelen, az emberé puskaropogás.  A szürkésfehér felhők várakozón ácsorognak a néma táj fölött, ám minden dermedt. Tétova szellő ring a jeges puhaság felett, el-elfújva némi porhavat. A természet hófehér ruhát ölt  magára, akár a menyasszony, s csöndesen várja vőlegényét, a tavaszt, akivel tiszavirág életű szerelme színekkel tölti majd meg a piszkosfehér világot.
Az állóképet  önfeledt gyermekkacaj robbantja szét, s az ösvény végén a táj komorságát vidáman rohanó alakok törik meg.
– Apa, gyorsabban! – sikít csilingelő nevetés közepette a kislány, kinek arcát pirosra csípte a hideg és az izgalom. A szűzhavon száguldó szánkó és az azt húzó édesapa lépteinek keszekusza lenyomata  a boldog gyermekkor kottáját rajzolják a megszeppent hóba.
Az élet dala ez, melyet nem csitíthat sem a hideg, sem a szürkeség.


(Megjelent: Kláris Újság 17/6. szám)


1 megjegyzés: