2018. november 30., péntek

Viszlát november!

Holnap december, ami azt jelenti, hogy ma véget ér a novemberi regényírós kihívás. Akik véghezvitték, amit terveztek, azoknak szívből gratulálok! Nekem nem sikerült megírni azt az ötezer szót, amit elterveztem, mégsem fogom fel véres kudarcként az egészet, mint a legelső alkalommal. Elhatároztam, hogy reálisan nézem a helyzetet és idén kedves leszek magammal, a hiányosságaim helyett pedig azt veszem figyelembe, amit sikerült elérnem.

Elkezdtem egy új történeten dolgozni, ráadásul angolul. Ez olyan kihívás, amit eddig nem nagyon mertem megtenni. Még most is bizonytalan vagyok. Ahogy abban is, hogy merre fog haladni Alex és Philip története, ám egyre több információ bontakozik ki bennem, ahogy erre a projektre gondolok. Nagyon izgatottan várom, mi fog kisülni belőle!

Hálás vagyok ezért a hónapért, mert beindított bennem valamit, feloldotta a blokkot, ami a legkisebb gyermekem születése óta a kreativitásomra telepedett. Újra tudok írni. 

Ráadásul újabb ötleteim támadtak. Novellák és egy kisregény folytatása várja, hogy megírjam. Mi ez, ha nem győzelem? :)

Köszönöm, NaNoWriMo!
forrás: Pinterest

2018. november 16., péntek

Szabó Magda: Az ajtó


Évek óta szemeztem Szabó Magdával, de még soha nem olvastam tőle semmit. Úgy éreztem, nem vagyok felkészülve rá. Nem tudom, miért volt bennem az, hogy egy érettebb személyiség kell hozzá, hogy a műveit olvasssuk. Ám immár harmincegyévesen úgy döntöttem, megpróbálkozom egy regényével. Az ajtóra esett a választásom, mert arról legalább annyit tudtam, hogy szerepel benne egy idős nő. Bevallom, ezt is csak onnan tudom, hogy a filmes plakáton Helen Mirren van.

Kíváncsian vágtam neki a regénynek. Emerenc alakja rögtön felkeltette a kíváncsiságom, nagyon titokzatos nőszemély. A karakter fokozatos felfedése vitt egyre előrébb. Érdekelt, ki lehet ez a magáról olyan nehezen megnyíló, de a világról igen határozott véleménnyel rendelkező nő valójában. Hamar a szívembe is zártam Emerencet azzal együtt, hogy milyen zord és kegyetlen tudott lenni, mégis a maga módján képes volt a feltétel nélküli szeretetre, gondoskodásra.

A szívem szakadt meg attól, ami a kórházba kerülésekor történt. A lakás feltörése, az idős nő féltett kincseinek elvesztése még Emerenc betegségénél is nagyobb tragédia volt. A titkolózás pedig ezerszer rosszabbá tette a helyzetet. Még ha meg is akarták őt kímélni, ezzel okozták a legnagyobb bajt. Emerenc szíve ettől szakadt meg. Elszenvlvesztett mindent, ami igazán fontos volt az életében a múltban elszenvedett veszteségek után. Nem is csoda, hogy kizárt mindenkit az utolsó pillanataiban.

Annyira átéreztem a fájdalmát. A saját nagymamámra gondoltam, aki élete végéig szenvedett attól, hogy el kellett adnia a házat, ahol felnőtt és az élete nagy részét leélte. Soha nem heverte ki a veszteséget. Valószínűleg Emerenc is így tengette volna le a hátralevő idejét, ha elhagyhatta volna a kórházat. Akármilyen bútorokkal is pórolták volna az övéit, azt már sose érezte volna sajátjának. Emerenc úgy távozott az életből, hogy már tényleg nem volt mit veszítenie.

Szabó Magda regénye megdöbbentő, magával ragadó, igazán különleges hangulatú. Azt hiszem, nekem tényleg szükségem volt időre, hogy befogadóképes legyek. De örülök, hogy végre kezembe vettem ezt a könyvet. Élmény volt.

2018. november 15., csütörtök

Írók egymás között - Mi kell az írós hangulathoz?

Novemberi témánk az írós hangulat megteremtése, azaz mi szükséges ahhoz, hogy magába szippantson az írás. Hogy Emma, Fanni és Gabi hogy csalogatják magukhoz a Múzsát, a nevükre kattintva megtudhatjátok! :)


Számomra a legfontosabb a csend, ami négy gyerek mellett egyszerre luxus és hiánycikk is egyben. Éppen ezért az írást én ebéd utánra szoktam ütemezni, amikor a gyerkőckék bő másfél-két órára levonulnak a színről. Teljes mozdulatlanságra van szükségem magam körül, ezért nekem már az a tudat is zavaró, ha valaki ébren van a szomszéd szobában. Ezen valószínűleg változtatnom kell a jövőben, ahogy a gyerekek kezdenek majd kinőni a délutáni alvásból. Előre rettegek. :D Kíváncsi lennék, más író-anyák hogy oldják meg ezt.

Mivel ez az énidőm is, igyekszem bevackolós körülményeket teremteni, hogy ne is kelljen felállnom a kanapéról, amíg írok. Éppen ezért mindig odakészítek magamnak egy öblös bögre tejeskávét és vizet, illetve ha van, valamilyen nasst is. Bár valahol olvastam, hogy írás közben nem szabad enni, én eddig soha nem tapasztaltam ennek negatív hatását.



Mindezek mellett zenére van szükségem. Ami nem lehet magyar nyelvű, mert az elvonja a figyelmem. Az angol dalok mellett simán tudok írni, annak ellenére, hogy folyékonyan beszélem a nyelvet. Nem készítek mindenhez külön lejátszási listát, van hogy egy előadótól egy számot vagy egy albumot hallgatok végtelenítve, ami illik az adott iromány hangulatára, vagy csak belövök egy stílust, és random zenék szólnak a háttérben. Mostanában a Snow Patrol, a The Script, a Sleeping at Last, a Take That, Ed Sheeran és Kelly Clarkson dalaira szeretek a legjobban írni. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva előnyben részesítem a hímnemű énekeseket, magam sem tudom, miért.

Ha ezekből az utóbbi két pont nincs meg, azt még túlélem, de az első kritériumnak meg kell lennie, különben huss az inspirációnak. Nektek milyen írós szokásaitok vannak? :)

2018. november 3., szombat

NaNoWriMo 2018

Elhatároztam, hogy idén nem NaNozom. Egyszerűen képtelenség négy gyerek, köztük egy 2,5 hónapos, egy folyton szaladó lakás és leküzdendő házimunkahegyek mellett. Ráadásul az októberünk a betegség jegyében telt, amikor nem volt olyan hét, hogy a három ovis közül legalább egy ne legyen itthon. Meg amúgy is folyton azon bosszankodom, hogy az olvasással sem haladok úgy, ahogy szeretnék. Ebbe igazán nem fér bele az írás.

Forrás: nanowrimo.org

Bántott a dolog, persze, hiszen az utóbbi két évben olyan jó élmény volt a NaNo. De most úgy voltam vele, hogy legalább a kihívás adta óriási motivációt a tavalyi kisregény javítására fordítom. Be is állítottam magamnak ezt az oldalon. De azért maradt bennem némi nyugtalanság, amit megpróbáltam elhessegetni magamtól.


Aztán egyik nap a fejembe fészkelte magát két karakter, akik pár hete jelentek meg előttem. És jött egy jelenet, amit le kellett írnom. Előkaptam az egyik füzetem, és leírtam azt a pár sort. Ennyit arról, hogy novemberben nem írok.

Az van, hogy a NaNo függővé tesz. :D Nem tudtam neki ellenállni, de azért maradok a realitás talaján. Ha a hónapban az ötezer szót elérem, az már csodás. De ha csak annyit tudok kihozni magamból, hogy minden nap írok akár csak száz szót is, akkor elégedett leszek. 


2018. október 15., hétfő

Írók egymás között - Hogy (ne) kommunikáljunk az olvasókkal


A különböző közösségi felületeknek köszönhetően ma már egyszerű kapcsolatot teremteni az olvasókkal, illetve az ő visszajelzéseik is villámgyorsan eljuthatnak az írókhoz, például a különböző könyves-olvasmányos oldalak segítségével. Szerintem ez nagyon klassz dolog, hiszen visszajelzést adni és kapni is fontos az író—olvasó kapcsolatban, ám veszélyes is lehet az alkotóra nézve, hiszen nem mindegy, hogy reagál az író egy-egy megszólalásra. Pláne, ha az olvasó értékelésében kritikát fogalmaz meg.

Bár még nem voltam ilyen helyzetben, azt hiszem, a legfontosabb, hogy első reakciónkat, hirtelen felindulásból semmiképp ne írjuk meg. Az író a saját imidzsét rombolhatja le, ha sértődötten visszaszúr az olvasónak. Márpedig az író minden megszólalásával magát minősíti, és egy ilyen incidens nem vet rá jó fényt. Pláne, hogy a negatívumok terjednek a leggyorsabban az interneten. Ha az író bunkó volt az olvasójával, annak biztosan villámgyorsan híre megy. Valljuk be, ez nem éppen a legjobb reklám.

Őszintén szólva nem tudom, kell-e egyáltalán reagálni a kritikára. Persze az sem mindegy, hogy valódi kritika vagy csupán provokáció áll a háttérben, mert erre is lehet példa... De ha mégis reagálunk, nagyjából annyit érdemes mondani, hogy köszönöm a véleményed. Ám semmiképpen nem mennék bele egy kellemetlen és értelmetlen vitába.

Az olvasói véleményekkel kapcsolataban nekem mindig Elizabeth Gilbert jut eszembe, aki azt mondta, hogy ezeket el kell tudni engedni. Ha tetszett az olvasónak az írás, tök jó, ha nem, hát ez van. El kell fogadni, hogy nem tetszhet mindenkinek minden, és ez nem is lehet a célunk. Hiszen saját szórakoztatásunkra írunk, nem igaz? J

Hogy Gabi, Fanni és Emma mit gondolnak erről a témáról, a nevükre kattintva megtudhatjátok!

2018. szeptember 25., kedd

Hét ok, amiért az introvertáltakból jó írók válnak

Az introvertált embereket sokszor cikizik, amiért csendesek és szeretnek egyedül lenni. Gyakran zárkózottnak tartják őket, pedig csak inkább a számukra fontos emberekkel folytatott, értelmes párbeszédekre tartogatják az energiáikat.

Allison Abrams szerint az introvertáltak "nem egyenlőek a 'magányos farkasokkal', és antiszociálisnak sem szabad címkézni őket -- mivel a legtöbb introvertált nem az. Egyszerűen jobban koncentrálnak a belső ötlet- és fogalomvilágukra, ahogy Sir Isaac Newton és Albert Einstein példája is mutatja."

Tehát miért is lesznek az introvertáltakból jó írók?

1. Az introvertáltak kreatívak.
Míg az extrovertáltak inkább a külvilágból szerzik az ingereket, az introvertáltak élénk belső világgal rendelkeznek, és folyamatosan a képzelőerejüket használják. A kreativitás a képzelettel kezdődik. Az íróknak pedig kreatívnak kell lenniük. Ez munkaköri leírás.

2. Az introvertáltak újítók.
Mivel az introvertált emberek nem alkalmazkodnak a külső hatásokhoz, nagyobb a valószínűsége, hogy új dolgokat próbáljanak ki. Írókként új világokat hoznak létre, melyeket saját szabályrendszerük irányít.

3. Az introvertáltak együttérzőek.
Az introvertáltak tudatában vannak a körlöttük lévő embereknek és az érzéseiknek. Könnyebben beleélik magukat mások helyzetébe, mint az extrovertáltak. Így egyszerűbben tudnak fiktív szereplőket létrehozni és az érzéseikről írni.

4. Az introvertáltak megfigyelők.
Az introvertáltak mindig figyelnek. Tudják, hogyan hallgassanak, és ráhangolódnak a testbeszédre. Inkább arra figyelnek, mit tesz valaki, nem pedig arra, mit mond. Az íróknak jó megfigyelőknek kell lenniük. A karakter- és világépítéshez szükséges a részletekre odafigyelni.

5. Az introvertáltak jól tudnak egyedül dolgozni.
Mivel az introvertáltakat nehezen zökkentik ki a külső hatások, könnyebben köteleződnek el és fejeznek be dolgokat. Az írók tudják, hogy egy történetet elkezdeni könnyű. Az már sokkal nehezebb, hogy egyedül leüljenek és tényleg be is fejezzék azt.

6. Az intorvertáltak gondolkodók.
Mivel az introvertáltak sok időt töltenek egyedül, többet is gondolkodnak mindenen. Az írás és a gondolkodás kéz a kézben jár. Nem írhatsz jól anélkül, hogy jól gondolkodnál. Ahogy Susan Cain mondja: "Van egy szó 'azon emberekre, akik túl sok időt töltenek a saját fejükben': gondokodók."

7. Az introvertáltak kerülik a felesleges csevegést.
Az introvertáltak nem látják értelmét, hogy lényegtelen információt osszanak meg vadidegenekkel. Fölöslegesnek és fárasztónak tartják. Ez egy nagyon jó jellemvonás, amit az írók alkalmazhatnak az írásukba. Nem szabad teletömni a párbeszédet üres csevegéssel.

Van esetleg más is, amit a listához hozzáadnál? Írd meg bátran!

Forrás: Writers Write


2018. szeptember 15., szombat

Írók egymás között - A borítókról

Közérdekű közlemény: A múlt hónapban új taggal bővült a kis csapatunk Krausz Emma, a Twister Médiánál megjelent Osztálykép szerzője személyében. Bejegyzését a kezdő írós hibákról ide kattintva éritek el.

~~~~~~

Szeptemberben a borítókról elmélkedünk. Azt hiszem, mindenki egyet ért azzal, hogy egy könyv borítója kulcsfontosságú, hiszen ez az egyik első dolog, amivel az olvasó találkozik. Lehet, hogy dönti el, hogy haza viszik-e a regényt vagy sem. Szóval milyen is legyen az a borító?
Őszintén szólva számomra a kevesebb több, így az egyszerűbb borítókat kedvelem. Nem tartom feltétlenül fontosnak, hogy emberek, arcok legyenek rajta. Ezért nem is nagyon tudom hova tenni azokat a főleg YA regényeket, amik a borítón kisportolt és csupasz felsőtestű, csábos pillantású férfiak szerepeltetnek. Valószínűleg bennem van a hiba, hogy ezekről a Romána- és Tiffany-féle történetekre asszociálok. Persze az is nyilvánvaló, hogy nem én vagyok a célközönség. :D Mindenesetre számomra az ilyen borítókon túlságosan sok az emberi jelenlét.
  

És akkor most ellent is mondok magamnak, amikor elárulom, melyik az egyik kedvenc borítóm:

Forrás: moly.hu


Arthur Golden Egy gésa emlékiratai című könyve megbabonázott, amikor tizenhat évesen rátaláltam a könyvtárban, és ennek nagyrészt a borító az oka. Emlékszem, milyen áhítattal emeltem le a polcról, és tartottam a kezemben. Azóta is odavagyok érte. Sokkal jobban tetszik, mint a  moziplakátos verzió. Igaz, a színésznő gyönyörű, mégis hiányzik valami. 

De nem csak ezzel kapcsolatban érzem ezt. Például Emily Giffin Something Borrowed című regényének is jobban szeretem az eredeti borítóját. Valahogy a filmplakátos borító olyan... mintha rá akarnák erőltetni az olvasóra, hogy a mozi alapján képzelje el a szereplőket. Persze értem a marketinges megfontolást is.

Forrás: moly.hu

Amit még nagyon szeretek, az Jojo Moyes Me Before You trilógiájának borítói. 

forrás: jojomoyes.com

Egyszerűek, letisztultak, egy pici utalással a történetre. És az a betűtípus! Számomra egy jó betűtípus ütősebb mint egy jóképű modell. De mint már említettem, ez a koromból adódik.

És ha már emlegettem Emily Giffint korábban, meg kell mutatnom a legutóbbi regénye borítóját!

forrás: moly.hu
Ebbe első látásra beleszerettem, pedig semmi extra nincs rajta. De a színek, a szöveg és a pöttyök összhatása szerintem annyira jó, hogy rögtön úgy éreztem, birtokolni akarom ezt a könyvet. Ez mondjuk még várat magára, de kívánságlistán van. :)

Aztán ott van még Jane Austen Emmája, a Penguin kiadásában. 



Magával ragadott a borítóra nyomtatott cuki kis székes minta. Aztán kiderült, hogy ez egy ötvenkötetes, klasszikusokat felvonultató sorozat egyik tagja, és mindnek hasonlóan szépséges borítója van!

Forrás: Juniper Books

Számomra ilyen a jó könyvborító. Hogy Emma, Fanni és Gabi mit gondol a témáról, a nevükre kattintva megtudhatjátok. Jó olvasást! :)

2018. szeptember 4., kedd

Jojo Moyes: Sheltering Rain

Sok hónapos lemaradásban vagyok olvasási élményeimmel, de ma végre megírtam ezt a kis beszámolót Jojo Moyes Sheltering Rain című regényéről. Sajnos a könyv magyarul nem jelent meg, de remélem lesz olyan, aki kedvet kap hozzá, hogy angolul is nekiugorjon. Íme a fülszöveg:

Miután fiatalon elszökött írországi vidéki otthonából és eltávolodott az anyjától, Kate megfogadta, hogy mindig a barátja lesz lányának, Sabine-nak. Csakhogy a történelem ismétli önmagát, és most Kate egy kettejük között folyamatosan táguló szakadékkal találja szemben magát. Most, hogy Sabine épp írországi útja előtt áll, hogy találkozzon a nagyanyjával, akit Kate elhagyott, Kate elmereng azon, hogy jutottak idáig, és mit tehet, hogy ezt a szakadékot betemesse.

Joy számára egy megvalósult álom, hogy találkozhat az unokájával. A lányától való fájdalmas elszakadás után alig várja, hogy időt tölthessen Sabine-nel. Azonban amint a lány megérkezik, a közös nevező hiánya hamar lelombozza lelkesedését. És ahogy Sabine kiszámíthatatlan, kíváncsiskodó természete arra kényszeríti Joy-t, hogy szembe nézzen rég eltemetett titkaival, a nő rájön, hogy talán ideje végre begyógyítani a régi sebeket.

Nagyon nehezen kezdtem neki ennek a beszámolónak. Nem azért, mert rossz lenne a regény, épp ellenkezőleg! Engem teljesen magával ragadott a három nő története, ahogy a útjaik összefonódnak, majd szétválnak. Számomra ez egy igazán női történet volt. Annyi minden felmerül benne az anya-lánya kapcsolattól kezdve a túlféltés, elengedésen keresztül a ragaszkodásig. Olyasmik, ami minden anya és gyermek életében előkerülhet, éppen ezért nagyon könnyű azonosulni bizonyos szereplőkkel vagy legalábbis helyzetekkel. 

Valahol megértettem Kate-et, hogy mindent megtesz azért, hogy az ő kapcsolata a lányával ne fusson vakvágányra, ahogy vele és az anyjával történt. De persze egy kamasz igényei legtöbbször nem esnek egybe a szülőével... És ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy jó, ha a gyerekünk barátja akarunk lenni? Szükség van erre? 

Vagy ott van Joy, aki szintén a legjobbat akarta a gyerekeinek azzal, hogy keményen fogta őket és szerette volna, ha aktívan bekapcsolódnak a családi vállalkozásba. Csakhogy Kate nem az anyja által megálmodott utat választotta. Az ellentéteik látszólag feloldhatatlanok, csak úgy mint Kate és Sabine esetében. Az egyetlen megoldásnak a távolság tűnik, és a kötelékek lazítása anya és lánya között, amit nagyon egyikük sem akar szorosabbra kötni az évek múlásával. Hibáztathatjuk ezért bármelyiküket is? Nem hiszem.

Ebbe az ismeretlen, szabályokkal teli közegbe érkezik a dacos kamasz lány. Őszintén kíváncsi voltam, hogy fog kijönni a szabadon nevelt, az anyja majomszeretével mindig elárasztott lány a látszólag csak a lovaival elfoglalt, saját rutinjára nagyon odafigyelő nagyanyjával, akivel egyszer találkozott még kicsi korában. Nem indul rózsásan a kapcsolatuk, persze. Sabine-t nem hozzák lázba a paripák, se a dohos, lepukkant nagyszülői ház, ahol se internet, se szórakozási lehetőség a közelben. Ráadásul ott a beteg nagyapa, akinek jelenléte belengi az egész helyet, még ha fizikálisan sokszor csak a szobájában tartózkodik. 

Aztán a tüskés lány szép lassan felenged, ahogy régi családi fotókra bukkan, és ez segít felépíteni a hidat közte és a nagyanyja között. Joy mesélni kezd a család múltjáról, és Sabine olyan oldaláról is megismeri felmenőit, amiről addig mit sem tudott. Máshogy kezdi szemlélni a házat és az egész birtokot. Fokozatosan közelebb kerül a nagyszüleihez, mint az anyja, amíg velük élt. A nagyapjával különösen jó viszonya lesz, bár a férfi annyira beteg, hogy gyakorlatilag csak fekszik az ágyban, és nem szól semmit. Sabine mégis mellé szegődik, beszél hozzá, és olyan apafigurát talál benne, amilyen neki nem adatott meg. Talán kissé túlidealizálja az alakját a régi történetek alapján, amit Joytól hall.

Sabine szép lassan megszelídül, Kate viszont egyre inkább szétesik londoni otthonában. Kapcsolata a lányával és szeretőjével kilátástalannak tűnik. Utóbbival szakítanak is, így a nő a lányára összpontosít. Apja betegsége miatt haza is utazik, és talán ő csodálkozik leginkább a Sabine-ban végbement változásokon. Ám kapcsolata az anyjával és a lányával úgy tűnik, holt pontra jutott.

Egy másik nem mindennapi anya-lánya szál Mrs. H., Joy-ék szakácsa. és Annie történetét öleli fel. A lány súlyos depresszióját anyja csendes, odaadó szeretettel kezeli, és ott segít neki, ahol tud. Nincsenek kitörő érzelmek, csak visszafogott, szívmelengető szeretet.

A legmegdöbbentőbb számomra az volt, ahogy ez a depressziós, befordult lány kulcsfigurává válik abban, hogy Joy, Kate és Sabine egymásra találjon. Igazán nagy csavar ez a történetben, nem is lövöm le a poént. Mindenestre az élmény, amit ezek a nők együtt átélnek mindenki számára sorsfordítóvá válik.

Bár a történet vége nem teljesen lezárt, azért elég reményteljes. Szívem szerint tovább olvasnám a család történetét, kíváncsi vagyok, hogy alakul a sorsuk a jövőben. 

Számomra a könyv leginkább a nőkről szólt, bár nagyon jók voltak a férfi karakterek is. Odavoltam érte, hogy senki nem fekte vagy fehér, mindenkinek megvoltak a maga hibái (nemcsak jellembeli, de testi is) és erősségei. Igazán emberire sikeredtek. Ráadásul Moyes zseniálisan ír kamaszokat, nagyon szerettem Sabine karakterét.

Annyi mindent el lehetne mondani még erről a regényről, de most ennyivel befejezem. Az biztos, hogy ez a regény letaglózott, megnevettetett, elgondolkodtatott, megbőgetett. Voltak benne mondatok, amiket újra és újra elolvastam. A Sheltering Rain egy gyönyörű és sokrétű történet generációkon átívelő anya-lánya kapcsolatról, szeretetről és elfogadásról. Szívből ajánlom mindenkinek!

2018. augusztus 9., csütörtök

Írók egymás között - Kezdő írós hibák


Ebben a hónapban olyan hibákról írunk, amit mi is elkövettünk a kezdetekkor. Én nem annyira írástechnikai példákra gondoltam, inkább arra, hogy csinálhattam volna másképp.


1. Azt hittem, tudok írni
Jó fogalmazási készségemre hamar rájöttem iskolai beadandók írásakor. Ám sokáig abban a hitben éltem, hogy pusztán ez elég is ahhoz, hogy jól írjak. Azaz egy jó darabig eszembe sem jutott, hogy tanulni is lehetne az írást.

2. A kritika hiánya
Ez nem is annyira az igazi kezdetekre, inkább az újrakezdés időszakára vonatkozik. Bár tudtam az úgynevezett bétázós csoportok létezéséről, nem annyira kerestem a lehetőséget, hogy csatlakozzam bármelyikhez. Pedig biztos, hogy sokat tanulhattam volna belőle. Például azt, hogyan kezeljük a kritikát számomra teljesen ismeretlen emberektől. Nekem ez mindig nagyon nehezen ment, mert borzasztóan maximalista vagyok, és ha valami elsőre nem tökéletes, akkor az meglehetősen visszaveti a kedvem. Így elég nehéz volt először szembe nézni az írótanfolyam során kapott esetleges negatív véleményekkel. Persze ez is tanulható, és nem is árt ezt mielőbb megtapasztalni, hiszen mások máshogy látják a dolgokat, és olyasmit is észrevesznek, ami nekünk nem tűnt fel.


3. Túlírás
Borzasztóan túlírtam. Bizony ez volt az egyik legnagyobb felismerésem, amikor először véleményezték tapasztaltabb írók a szövegemet. Fel sem tűnt, őszintén szólva. Sőt, úgy éreztem, szükség van rá, hogy nagyon komplexen körülírva fejezzek ki egy adott érzést, élményt. Csakhogy néha a kevesebb tényleg több.

Most hirtelen ennyi dolog jutott eszembe. Hogy Gabi és Fanni milyen példákat hoztak, a nevükre kattintva kideríthetitek! J

2018. július 12., csütörtök

Írók egymás között -- Szép- vs. szórakoztató irodalom


Ebben a hónapban a szép- és szórakoztató irodalom kapcsolatáról gondolkodunk. Nagyon érdekesnek találtuk, hogy a két ág között igen nagy szakadék van itthon, ami mellett, úgy érzem, nem igen tudunk elmenni pályakezdő íróként (sem).


Könyvtárlátogatóként már egész korán szembesültem azzal a ténnyel, hogy az irodalomban megkülönböztetjük az úgymond „klasszikusokat” a „ponyvától”, vagyis a szépirodalmat a szórakoztató irodalomtól. Míg az előbbit csupa pozitív jelző jellemezte, az utóbbi olyan kerülendőnek tűnt. Kifejezetten nagy szakadékot éreztem a kettő között, mintha a szórakoztató irodalom fogalma kizárta volna a minőség lehetőségét. De hogy miért és hogyan lehetséges ez a szakadék, nem igazán értettem. 

Angolos egyetemistaként szembesültem a ténnyel először, hogy ennek nem kell így lennie, amikor egy csoporttársamtól megtudtam, hogy Agatha Christie egyik regényéből írja a diplomáját. Christie igencsak klasszikusnak számít, de ugyanakkor krimiszerző! Akkor hogy is van ez? Nem igazán tudtam egyéb választ találni, minthogy mások a szokások.

Aztán amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írással, ismét felbukkant ez az ellentét. Nagyon szeretem Kosztolányi stílusát, a huszadik század eleji költők műveit. Szerettem volna én is hasonlóképpen írni, a költői képeket használni. Volt is pár kisprózám, amiben különböző hangulatokat, érzéseket próbáltam megfogni és szavakba önteni, és ezeket elküldtem egy-két pályázatra. Csakhogy valahova kevés volt benne a szépirodalmiság, valahova meg túl sok.

A szépirodalom itthon olyan magasztos helyet foglal el, szinte megfoghatatlan, elérhetetlen. Az sem világos számomra, hogy milyen szabályok szerint működik. Hiába gondoltam úgy magamról, hogy szépirodalmi igényű műveket fogok írni, be kellett látnom, hogy ehhez kevés vagyok.

forrás: pixabay.com

A szórakoztató irodalomban viszont a csodásan körberajzolt leírások vontatottá tehetik a szöveget, inkább túlírást eredményeznek. Hiszen minek fecsérelni a szót, ha egyszerűbben is megfogalmazható egy gondolat? Ezzel szembesülni  először kissé rossz érzés volt. Aztán rájöttem, hogy az engem érdeklő témák kifejtése jobban is illik a szórakoztató irodalom kategóriájába. Még ha soha nem is leszek egy kategória mondjuk Eszterházyval, azt hiszem, ezzel együtt lehet élni. Viszont azt sem mondja senki, hogy a szórakoztató irodalom nem lehet igényesen megalkotva.

Azt hiszem, itt a kulcsa a dolognak! A szórakoztató irodalom minőségét lehetne/kellene itthon javítani ahhoz, hogy a két irodalmi réteg közeledhessen egymáshoz. Nem gondolom, hogy varázsütésre történne a dolog, de egy most induló, a munkájára igényes és precíz nemzedék megjelenése talán idővel egységesebbé tehetné az irodalmi színteret.

Gabi és Fanni véleményét a nevükre kattintva olvashatjátok.

2018. június 11., hétfő

Írók egymás között - A kritikáról


Júniusi témánk a kritika, amivel egy író pályafutása minden szakaszán találkozik. Az elutasításhoz hasonlóan ez sem egy könnyű téma, hiszen gyakorlatilag kikerülhetetlen. A mostani bejegyzésemben arról szeretnék érni, hogyan fogadjuk, hogyan kritizáljuk mások munkáját mi magunk.

A kritika attól függően, hogy fogalmazzák meg, nagyon fájhat. Kiváltképp egy kezdő, bizonytalan író számára. Meg kell tanulni különválasztani a neten olyan nagy számban megtalálható rosszindulatú kötözködést a valódi, építő jellegű kritikától. Erre jók lehetnek a különböző béta-kereső csoportok, ahol a tagok egymás írásait bétázzák, vagyis leírják mi az, ami működik, és mi az, ami nem.

Én sokáig féltem a kritikától, csak nagyon kevés embernek mutattam meg, amit írtam, ők viszont általában pozitív  visszajelzést adtak. Ami az önbizalmat növelheti ugyan, de nem biztos, hogy valós képet ad. Bennem mindig ott motoszkált, hogy vajon olyasvalakinek is tetszene-e az írásom, aki nem ismer, és csak magát a szöveget látja. Ilyen visszajelzést azonban sokáig nem kaptam.

Aztán bekerültem a Könymolyképző Kiadó alapozó írókurzusára, ahol többek között véleményeztük egymás munkáját. Ez volt az első olyan helyzet, amikor számomra ismeretlenek fogalmazták meg a kritikájukat, meglátásaikat az írásommal kapcsolatban.

Bevallom őszintén, ettől a résztől borzalmasan féltem, mert nehezen tudom kezelni a kritikát. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ezt meg kell tanulni, főleg, ha komolyan gondolom az írást. Nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy legszívesebben sírva begubóztam volna egy sarokba, hogy onnan soha többet nem jövök ki, és pláne nem írok többet! (Igen, hajlamos vagyok túldramatizálni a dolgokat... :D) De idővel ebbe is belerázódtam, és megtanultam értékelni, hogy mások máshogy látják a dolgokat, és esetleg olyasvalamit is észrevesznek, ami az én figyelmemet elkerülte. Nagyon tanulságosak lehetnek a kritikák!

Aztán persze van olyan, hogy nem jogos a kritika. Előfordul, hogy olyan dolgot kritizálnak, ami a szerző hatáskörén kívül áll (pl. egy könyv borítója vagy fülszövege), és ezt negatívumként az egész műre rányomják. Az ilyen kritika (vagy szimplán rosszindulatú megjegyzés) az, amit meg kell tanulni nem felvenni, hiszen az ember nem tud mindenki izlésének megfelelni. És erre nem is szükséges törekednünk, azt hiszem.

Amiről még mindenképpen szót szeretnék ejteni, az, hogy fogalmazzunk meg mi kritikát. Mindenképpen tisztelettel kell fordulnunk az író és a műve felé, még akkor is, ha nem minden megoldás tetszett a szövegben. Észben kell tartanunk, hogy nem a mi  véleményünk az egy és igaz út, tehát semmiképp sem szabad kioktatónak lennünk. És azon sem szabad megsértődni, ha az író nem ért egyet a kritikánkkal. Illetve fontosnak tartom azt is, hogy a jó megoldásokat, szép képeket is kiemeljük, hogy ne csak a negatívummal legyen tele a kritikánk.

Hogy a többiek hogy vélekednek a témáról, megtudhatjátok a linkeket követve:

2018. június 8., péntek

Könyvheti kaland

forrás: Facebook
Tegnap kezdődött a 89. Ünnepi Könyvhét, amit már hetek óta vártam, mert az Athenaeum Kiadó meghívta Cecelia Ahernt, a Lantmadár című regénye magyar megjelenése apropóján. Az mondjuk érdekes, hogy fogalmam sem volt, ki a szerző, csak annyit tudtam, hogy az egyik könyve karácsony óta a éjjeliszekrényemen csücsül. Aztán kiderült, hogy ő írta többek között a P.S. I Love You-t, és a Love, Rosie című film (ami egyébként padlóra vágott anno, mikor láttam, persze jó értelemben) alapjául szolgáló könyvet is (Ahol a szivárvány véget ér). El is határoztam, hogy ezt a könyvet beszerzem, a Vörösmarty téren tartandó bemutatóra is.

Minden klassz, én egyre csak számoltam vissza a napokat, majd szerda este kiderült, hogy a kishúgom elfelejtette, hogy gyermekemre vigyáznia kéne,
míg az anyja kiéli könyves-rajongós hajlamait. Biliborulás, világfájdalom, teljes lemondás. Menet közben már belelovalltam magam abba is, hogy dedikáltatok pár könyvet Berg Judittal, de így ez is a kútba hullott.

Elkeseredve számoltam be apjuknak a helyzetről, aki viszont csak annyit mondott, hogy menjek csak és vigyem el a lányt is magammal. Na, ezt egy pöttyet meredeknek éreztem, merthát mekkora tömeg van egy Könyvhéten?! Ráadásul délelőtt az eső is leszakadt.

Aztán csodák csodája, ebéd után kisütött a nap, felszáradtak a pocsolyák. Lánykám fél négykor jelezte, hogy köszöni, kialudta magát. Én meg elkezdtem számolni. A nyitóbeszédre ugyan nem értünk volna ki, ha megszakadunk sem, de talán Berg Judit dedikálására igen. Ráadásul öttől volt Cecelia Ahern könyvbemutatója... Végül addig-addig tötymörögtünk, hogy negyed hatra sikerült kiérni a Vörösmarty térre, de ott voltunk, és a nagyszínpadon már javában tartott a beszélgetés Ceceliával.

Amíg én próbáltam kideríteni, hol dedikál Berg Judit, beültünk a közönség soraiba, aztán kerestünk egy térképet a standokról, miközben kicsi háromévesem kiszúrta az oroszlános szökőkutat a színpad mögött. Mondanom sem kell, kislányom számára az nagyobb élmény volt, mint a könyvbemutató, így felmásztunk oroszlánt simogatni és pancsolni egy kicsit. Majd mikor kellőképpen vizes lett a gyermek keze, elindultunk Berg Juditot keresni, akit meg is találtunk, de épp interjút adott. Így hát visszamentünk Cecelia háta mögé oroszlánozni egy kicsit. 

A Nagyszínpad hátulról

Sajnos a beszélgetésből és a könyvbemutatóból nem sokat hallottam, de annyit leszűrtem, hogy egy kedves, mosolygós, ráadásul igen termékeny szerző áll a könyvek mögött (ha jól csíptem el, Cecelia évente egy regényt ír!). Igazán emberi volt.

Újabb kör pancsolás után felkerekedtünk újra a Pagony standja felé, ahol már nem láttunk dedikáló Berg Juditot. Viszont volt sok szép színes könyv, meg egy kisbaba, aki igencsak lekötötte kicsi lányom figyelmét. Miközben ő ismerkedett, észrevettem a szomszéd standnál kedvenc mesekönyvünk szerzőjét. De mivel többekkel beszélgetett, nem akartam megzavarni. Inkább beszereztük a legújabb Maszat-könyvet, és Ilcsi meghallgatott egy mesét, amit az egyik pagonyos hölgy késségesen felolvasott neki. Tőle aztán megkérdeztem, hogy Berg Judit nem dedikál-e máskor is, mire elmondta, mikor lesz az, de felhívta a figyelmem, hogy a szerző még itt van. Erre töredelmesen bevallottam, hogy hát jó, de nem merek odamenni, nem szeretném zavarni, ha már hivatalosan nincs itt. Tudom, elég gáz, de bennem annyira az van, hogy az írók egy szférával fölöttünk állnak (most ne vegyük figyelembe, hogy félig-meddig én is írónak számítom magam). Erre a hölgy nagyon kedvesen felajánlotta, hogy odakísér minket Berg Judithoz.

Így lettünk gazdagabbak egy személyes találkozással. Ilcsi beszélgetett vele pár szót, én meg sűrűn vigyorogtam. Berg Judit is nagyon kedves és közvetlen volt, így nem álltam meg, hogy ne zúdítsam rá családunk szerelmét a Lengemesék iránt. Ennek köszönhetően megtudtam, hogy a történet folytatódni fog egy mellékszál felgöngyölítésével. Már alig várjuk! :)



Összességében nagyon örülök, hogy kimentünk a Könyvhétre. Nem számítottam ennyire jó élményre. :)

2018. május 9., szerda

Írók egymás között - A visszautasításról

Egy pályakezdő író valószínűleg a visszautasítást tapasztalja meg legelőször. Ami különösen rossz, hiszen ebben a kezdeti szakaszban az ember bizonytalan, de lelkes, és folyamatosan visszajelzésre vár. Az meg, ha egy szívének kedves írást utasítanak vissza, nagy csalódás lehet. Pedig ez a tanulási folyamat része, az íróvá válás egyik lépcsője.

Ettől függetlenül nem kellemes dolog. Nekem is sok időmbe tellett, mire elfogadtam, hogy egy-egy visszautasítás nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszul írok, és fel kéne hagynom az egésszel. Persze az első reakcióm sokszor ez volt. De higgadtan átgondolva az ember belátja, hogy lehet, csak arról van szó, hogy az adott novella nem illik bele a magazin vagy a pályázat profiljába. Vagy egyszerűen nem fogta meg az adott szerkesztőt, zsűritagot, aki olvasta. Van ilyen. Ebben az esetben tovább kell menni, és máshova is el kell küldeni az adott művet, abban bízva, hogy egyszer majdcsak megtalálja a helyét!

Próbálkozni kell, nem szabad feladni. Ha akkora csalódás a novellánk sikertelensége, újabb novellákat kell írni és azokat elküldeni. A lényeg, hogy próbálozzunk tovább, ha tényleg írók szeretnénk lenni. 

forrás: Pinterest

A visszautasításból akár még tanulhatunk is, ha a szerkesztő kitér arra, miért nem publikálják az írásod. Én nagyon értékelem, ha elmondják, miért nem felelt meg az novellám. Az ilyen példák, hogy "a kezdés jó, de a végére elül a sztori", értékes támpontok lehetnek, amiket felhasználva még jobbat is kihozhatunk az adott műből. Persze, ha egyáltalán kitérnek ilyesmire a visszautasító levélben. 

Nektek mi a tapasztalatotok erről? Hogy élitek meg, ha visszautasítják egy írásotokat? Ha kedvetek tartja, osszátok meg a véleményeteket!

Fanni bejegyzését ITT, Gabiét pedig ITT találjátok! Jó olvasást! :)

Jövő havi témánk a kritika lesz. Tartsatok velünk akkor is!



2018. május 2., szerda

Eszes Rita: Illangók

Idei első olvasmányom az Illangók volt, Eszes Rita, a Könyvmolyképző Kiadó tavaly debütált szerzője tollából. Amit a regényről tudni kell:

Mark és Patrick testvérek, és évek óta Írországban élnek. Egy vadászkastélyt örökölnek Erdélyben, ami elhagyatottnak és lepukkantnak tűnik, ám különleges titkokat rejt. A nagyvárosi élet után a vidék unalmasnak tűnik. A srácok füves cigit keresnek, és az egyik helyitől egy bódító gombát kapnak. Kiderül nem véletlenül, egy különleges, vad lány csempészte eléjük. Ki az a titokzatos lány a kocsmából, akinek szókimondó stílusa leveszi a lábáról Patricket? És ki az a szőke, időtlen szépség, akiről Mark nem tudja levenni a szemét? Lehet-e szívből szeretni valakit, aki ennyire más? Az egyik lány veszélyes, a másik finom lelkű és érzékeny, de közös bennük, hogy azt állítják, egy másik világból jöttek, és a fiúkra küldetés vár. Történeteik nyomán megelevenednek az ősi pogány legendák, és miközben várak és mesebeli lények bukkannak fel, minden hely valamilyen titkot sejtet. Mark segíteni akar, Patrick mindig új élményeket keres – de jó ötlet elindulni a két furcsa lánnyal? A hatalmas fantáziával megírt történet az erdélyi mondavilágba kalauzol el. Az V. Aranymosás Irodalmi Válogató Public Star kötete.

Habár nem szoktam ifjúsági regényeket olvasni, az Illangókban több dolog is felkeltette az érdeklődésemet. A főszereplők ikrek, ami ikres anyukaként már egy elég erős érvnek számít nekem a regény mellett, továbbá ír származásuk is betalált íres bölcsész énemnél. De ami igazán izgalmassá tette ezt a könyvet, az az erdélyi helyszín és mondavilág volt. Ez utóbbiról semmit nem tudtam, és kifejezetten izgatta a fantáziámat, hogy egy modern környezetben játszódó regénybe a szerző hogy építi be ezeket az elemeket.

A karakterek
Nagyon szerettem a négy főhősös megoldást! Mark, Patrick, Tartod és Firtos igazán szerethető, valóságok karakterek. Egyikük sem tökéletes vagy kiforrott, a természetükben helye van a változásnak. Tetszett az ikrek dinamikája, oda-vissza és keresztbe-kasul is. Míg Patrick baromi laza és impulzív, addig Mark visszafogott, kötelességtudó -- igazi jófiú. Ugyanígy Tartod céltudatossága és vagánysága szöges ellentétben állt Firtos gyendédségével és örökös segíteni akarásával.

Ezek a jellembeli hasonlóságok sikítottak a szerelmi szálakért, de egyik kapcsolat sem valósult meg igazán. Habár Patrick az első találkozáskor belehabarodott Tartodba, a lány egyértelműen elutasított minden gyengéd közeledést. Mark és Firtos románca sem az igazi, hiszen ember és illangó két külön világ. Tényleg elég erős lehet a szerelem ahhoz, hogy minden akadályt legyőzzön? Talán itt nem ez az igazi kérdés... Bár örök romantikus vagyok, itt kifejezetten tetszett, hogy a szerző nem vonta rózsaszín cukormázba az egész történetet. 

Habár a két testvérpár habitusa meglehetősen különbözik, egy dolog közös bennük: nagyon szeretik a tesójukat. Ez az erős kötelék végigvonul az egész könyvön, ami különösen érdekessé teszi a kettejük kapcsolatát. Ahogy a szerző egy interjúban elmondta, szeretett volna egyenrangú főhősöket kreálni. Azt hiszem, ez nagyon is jól sikerült.

A mondavilág
A könyv különlegességét számomra leginkább a mondavilág adta, ami a macskarévi kúton leereszkedve bontakozik ki az olvasó előtt. Nagyon tetszett a próbatétel felépítése, igazán látványosra és izgalmasra sikeredett az egész küldetés. A főszálba beágyazott mondaszereplők, történetek klasszul vitték előre a cselekményt. Ráadásul Rita annyira jól megírta ezt a részt (is), hogy kristálytisztán láttam magam előtt mindent.

A regény egyetlen negatívuma: a vége. Lezárt, de mégsem teljesen. Az ember lánya úgy olvasná még tovább, kíváncsi, mi történt ezekkel a karakterekkel. Remélem, ezt is meg fogjuk tudni. 

Szívből ajálom ezt a regényt mindenkinek, aki szereti a kalandot és szivesen merül el egy nem mindennapi világban!

Eszes Ritáról az írói oldalára kattintva még többet megtudhatsz! :) 

2018. április 17., kedd

Daphne

Öröm és boldogság! Tegnap megjelent az első angol nyelvű novellám! Ez az a pályázat, amiről korábban lelkendezve írtam, hogy visszajelzést kaptam a kiírótól.

A pályázati felhívásban Daphné legendája szerepelt. Ahogy megnéztem, miről van szó, rögtön magával ragadott a téma, és azt hiszem, életem egyik leggyorsabb és legjobb novellája született meg ennek eredményeként.

Source: Mythraeum.com


Bár a versenyt nem én nyertem, hanem Taryn Noelle Kloeden (a novellája itt elérhető), második kiemeltként az én írásom is olvasható a Mythraeum oldalán, amit ide kattintva megtalálhattok!

~~~
A Mythraeum egy ókori mitológiákat feldolgozó projekt, melynek célkitűzése, hogy egy mitológiai elem vagy karakter történetének újragondolására ösztönözze az alkotókat évente négy alkalommal meghirdetett novellapályázata által. A nyertes műből aztán kisfilm lesz.

2018. április 11., szerda

Írók egymás között - Hagyományos vs. magánkiadás

Ebben a hónapban a könyvkiadás lehetséges módjairól írunk. Gabi bejegyzését itt, Fanniét pedig itt találjátok.

A kiadás hagyományos útja alatt azt értem, amikor egy kiadó megveszi a kéziratot, tiszteletdíjat és/vagy részesedést kínál érte, és gondoskodik a könyv körüli minden teendőről (szerkesztés, nyomtatás, terjesztés, reklám). A magánkiadás pedig az, amikor a szerző fizet egy kiadónak, hogy megjelentesse a könyvét, esetleg intézze a terjesztést és a marketinget, bár tudtommal ezt nem minden kiadó garantálja. (Itt megjegyzem, hogy van olyan magánkiadás is, amikor a szerző e-könyvként jelenteti meg az írását, és terjeszti az interneten. Itthon ez talán annyira még nem honosodott meg.)

A gimnázium elején már megfogalmazódott bennem a vágy, hogy egyszer publikált író szeretnék lenni. Igaz, akkor még rövid novellákon és verseken kívül más művem nem volt (leszámítva a forgatókönyvszerű monstrumot, amit Gabival a saját szórakoztatásunkra írtunk). Ettől függetlenül ez egy szívmelengető célként lebegett a szemem előtt. Aztán az idő előrehaladtával egyre megvalósíthatalanabbnak tűnt a terv. Kaptam is pár megjegyzést, hogy itthon kiadóhoz bekerülni protekció nélkül lehetetlen. 

Ekkoriban kerültek a látóterembe a magánkiadók, akik ehhez hasonló szlogenekkel hírdették magukat: "Írt egy regényt, és szeretné kiadni? Mi segítünk!" Kíváncsian kattintottam a hasonló oldalakra, aztán hamar rá is jöttem, hogy ez nem az én világom. Eleve fiatal felnőttként keveseknek van meg az anyagi hátterük ilyesfajta beruházáshoz. Nekem legalábbis nem volt. 
A másik dolog, ami zavart, hogy ez az út túl egyszerű. Az az érzésem támadt, hogy nincs komoly szűrő, bárkinek bármit kiadnak, ha fizet érte. Ez nem tűnt akkora érdemnek, mint egy neves kiadó által kiválasztottnak lenni. Valahogy nekem ez nem igazi megjelenés. 
Ráadásul, ami buktatót láttam ismerősök esetében, az a reklám hiánya a kiadó részéről, és ez teljes egészében így a szerzőre marad. Ami nem kis feladat, ráadásul borzalmasan fárasztó, sőt, idegőrlő lehet. És nem is a szerző dolga lenne ezzel foglalkozni, hiszen nem véletlen létezik a marketing szakma... Persze nem állítom, hogy ez minden hasonló kiadónál így van. Abszolút nincs személyes tapasztalatom, ez csak a saját érzésem, véleményem. 

Így hát én lemondtam a nagy álomról, és elhagytam az írást pár évre. Csakhogy
az írás nem hagyta magát, és visszakúszott az életembe. Most már máshogy nézek az egészre. Rájöttem, hogy rengeteget kell még tanulnom ahhoz, hogy olyan minőségű regényt írjak, amit egy kiadó szívesen felvállalna. De nem szabad feladni, írni kell, a saját örömünkért. És egyszer csak eljöhet a nap, amikor a publikált szerzők névsorát gyarapítjuk, hiszen egyre több kiadó mer nyitni az újoncok felé. Ám ehhez tanulni kell, és kitartóan keresni a lehetőségeket.

A májusi körblogolásunk a visszautasításról és a kritikáról szól majd. Várunk akkor is!

2018. április 9., hétfő

Verses megjelenés

Örömteli hírt kaptam még húsvét előtt! A "Kortárs rapszódia" című versem megjelent a Kláris újság 18/2-es számában. Fogadjátok szeretettel!




2018. április 4., szerda

Lélekmelengető

Ma reggel e-mailt kaptam. Egy angolnyelvű novellapályáztra írtam, úgy egy hónapja. Azóta meg is feledkeztem róla, a mókuskerékben hamar elvesztem az időérzékem. Úgyhogy reggel a fejemhez kaptam, hogy tényleg, a beküldési határidő lejárt, biztos megírták, hogy köszi a részvételt, sajnos a novellád nem nyert.

Ekkor jött a meglepetés. Visszajelzést kaptam a novellámra vonatkozóan! Ilyennel szerintem, egy-két kivételtől eltekintve, nem találkoztam még. A pályázatkiíró kiemelte, mik voltak a szöveg erősségei, negatívumot annyira nem talált, talán csak annyit, hogy hosszabb novellát is el tudott volna képzelni. Összességében azonban jól sikerült a pályamunkám, és bár még nincs meg a verseny eredménye, megköszönte, hogy részt vettem a pályázaton, és olvashatta az írásom.

Mit ne mondjak, majd' kiugrottam a bőrömből. Nem azért, mert megdícsérte a novellám, amit én is jónak éreztem. Mázlim volt, megtalálta a megfelelő befogadót. Általában az ellenkezője történik az írásaimmal. A visszajelzés viszont hatalmas élmény volt. Az építő jellegű kritikának is örülnék, ha kapnék, de eddig olyannal sem traktáltak. Itthon valahogy nem szokás, maximum annyi reakciót kapsz, hogy "sajnos most nem jutottál be a díjazottak/kiemeltek közé." Ha visszaírnak egyáltalán. 

Tudom, nem mindenki veszi jó néven a kritikát és a visszautasítást, ha egy általa szupernek vélt novellát dobják vissza. De nem minden pályázó egyforma. Én az önbizalomhiányos típus vagyok, aki rögtön magát kezdi szapulni, hogy biztos valamit elrontott a novellában. Én szeretném tudni, mi az, hátha legközelebb elkerülhetném a hibákat. De a legtöbb esetben csak a kétség marad. Ami megint csak hülyeség, tudom, hiszen az olvasó lelkiállapotától, hangulatától rengeteg minden függ. (Elizabeth Gilbert a Big Magicben hozza a saját példáját, hogy egy novelláját elsőre elutasította egy magazin szerkesztője, majd évek múlva újra beküldte az írást, és akkor ugyanaz a szerkesztő második olvasásra odavolt érte.)

Tényleg úgy érzem, hogy több visszajelzést kéne küldeni a pályázóknak. Valahogy ez annyira nincs benne az itthoni rendszerben, de jó volna változtatni ezen. 

2018. március 16., péntek

Novák Vica: Minka és a felhőfoltozók

Még kézirat formájában volt szerencsém felolvasni a gyerekeknek Minka kalandjait a nyár folyamán. Teljesen magával ragadott a mesevilág, az izgalmasan felépített cselekmény. Még a gyerekek is nagy érdeklődéssel hallgatták Minka történetét, holott az alapszituációval, mely szerint a kislány saját szobát kap az iskolakezdést megelőző nyáron, nem tudtak azonosulni. Ez szerintem mindenképpen alátámasztja, hogy egy szuper mese tárul az olvasók elé.


Felnőtt fejjel kifejezetten élveztem a nevekben megbúvó játékosságot, Minka és Szélvész kettősét, a hatalmas fantáziával megalkotott világot. Az illusztrációk pedig még varázslatosabbá tették Minka utazását.

Határozottan az egyik kedvenc mesém lett! Már alig várom a folytatást!

2018. március 9., péntek

Írók egymás között – Mitől lesz író az író?


Ez a kérdés régóta foglalkoztat és elgondolkodtat. Valaki úgy gondolja, az tesz íróvá, ha már publikáltál. Valaki egyszerűen annak érzi és nevezi magát, és kész.

Én nem sorolom magam egyik kategóriába sem, nem tudom megmondani, melyiknek van igaza, létjogosultsága. Viszont úgy tapasztaltam, mintha lenne itthon egy olyan általános nézet, hogy írni bárki tud. Ezzel a gondolattal nemrégen össze is futottam Ferencz Győző „Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok” című könyve előszavában. Nagyon megörültem, amikor a Tanár úr sorait olvastam, mert egyszerre alátámasztotta, és bizonyos mértékik meg is magyarázta ezt a sejtésemet.

„Az írói mű nyelvből hozza létre, nyelven fejezi ki önmagát; bizonyos értelemben anyaga és eszköze a nyelv. Márpedig egy nyelven legalább (ti. az anyanyelvén) mindenki beszél, képes nyelvtanilag helyes mondatokat alkotni, ezáltal közölni gondolatait, érzéseit. Könnyen eshetünk abba a tévedésbe, hogy gondolataink, érzéseink irodalmi szándékú közlése már irodalom is, hiszen az írói műalkotás anyagát-eszközét, a nyelvet nem kell külön fáradtsággal megtanulnunk, az adott, azt tudjuk.

Tévedés azonban azt hinnünk, hogy pusztán azért, mert képesek vagyunk nyelvi eszközökkel közölni dolgokat, képesek vagyunk mindjárt műalkotásokat is létrehozni. Az általában föl sem merül, hogy élményeinket megfelelő előképzettség nélkül zenei kompozíciókban mondjuk el. [...]

Az írásművészet, a költészet mesterségbeli fortélyait nagyobb titkok övezik, hiszen nem tanítják olyan nyilvánosan, mint más művészeti ágakét” (Ferencz, 1994).

És valóban, az iskolákban vajmi keveset tanulunk meg arról, hogy kell például novellát írni. Persze, a műfaji sajátosságokat a fejünkbe verik, de ezek inkább az elemzés szempontjából érdekesek. Viszont ez kevés, ha az ember írói pályára szánja el magát.
Az íróvá válás egy folyamat, és véleményem szerint jó íróvá az válhat, akiben van alázat a mesterség iránt. Merthogy az írás is olyasvalami, amit tanulni és gyakorolni kell. Minden áldott nap.

Stephen King szerint az lesz író, aki sokat ír és sokat olvas, ez a két dolog megkerülhetetlen. Az olvasásból, mások regényéből is rengeteget tanulhatunk arról hogyan írjunk vagy ne írjunk. De tanulni máshogy is, másoktól is lehet, természetesen! Ott vannak az írástechnikai kurzusok, a könyvek, egy másik író, egy jó szerkesztő. Ami szerintem nagyon fontos, a nyitottság, és a tudat, hogy mindig van hova fejlődni. És persze a felődni akarás.

Ezeket sorravéve, úgy hiszem, íróvá az válhat, aki hajlandó megdolgozni érte. Nagy elszántság és még több kitartás kell hozzá. És mindezt úgy tegyük, hogy közben ne vegyük halálosan komolyan magunkat, hanem élvezzük is az alkotás folyamatát! J

Természetesen a fentebb leírtak nincsenek kőbe vésve, csupán az én meglátásaim. Ha megosztanátok a véleményeteket, ne habozzatok megírni azt! Gabi bejegyzését itt,  Fanniét pedig itt találjátok. Jó olvasást!

Árpilisban a magánkiadás témakörét járjuk körbe. Várunk akkor is!

____________
Felhasznált irodalom:
Ferencz, Győző, Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994.