2018. június 11., hétfő

Írók egymás között - A kritikáról


Júniusi témánk a kritika, amivel egy író pályafutása minden szakaszán találkozik. Az elutasításhoz hasonlóan ez sem egy könnyű téma, hiszen gyakorlatilag kikerülhetetlen. A mostani bejegyzésemben arról szeretnék érni, hogyan fogadjuk, hogyan kritizáljuk mások munkáját mi magunk.

A kritika attól függően, hogy fogalmazzák meg, nagyon fájhat. Kiváltképp egy kezdő, bizonytalan író számára. Meg kell tanulni különválasztani a neten olyan nagy számban megtalálható rosszindulatú kötözködést a valódi, építő jellegű kritikától. Erre jók lehetnek a különböző béta-kereső csoportok, ahol a tagok egymás írásait bétázzák, vagyis leírják mi az, ami működik, és mi az, ami nem.

Én sokáig féltem a kritikától, csak nagyon kevés embernek mutattam meg, amit írtam, ők viszont általában pozitív  visszajelzést adtak. Ami az önbizalmat növelheti ugyan, de nem biztos, hogy valós képet ad. Bennem mindig ott motoszkált, hogy vajon olyasvalakinek is tetszene-e az írásom, aki nem ismer, és csak magát a szöveget látja. Ilyen visszajelzést azonban sokáig nem kaptam.

Aztán bekerültem a Könymolyképző Kiadó alapozó írókurzusára, ahol többek között véleményeztük egymás munkáját. Ez volt az első olyan helyzet, amikor számomra ismeretlenek fogalmazták meg a kritikájukat, meglátásaikat az írásommal kapcsolatban.

Bevallom őszintén, ettől a résztől borzalmasan féltem, mert nehezen tudom kezelni a kritikát. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ezt meg kell tanulni, főleg, ha komolyan gondolom az írást. Nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy legszívesebben sírva begubóztam volna egy sarokba, hogy onnan soha többet nem jövök ki, és pláne nem írok többet! (Igen, hajlamos vagyok túldramatizálni a dolgokat... :D) De idővel ebbe is belerázódtam, és megtanultam értékelni, hogy mások máshogy látják a dolgokat, és esetleg olyasvalamit is észrevesznek, ami az én figyelmemet elkerülte. Nagyon tanulságosak lehetnek a kritikák!

Aztán persze van olyan, hogy nem jogos a kritika. Előfordul, hogy olyan dolgot kritizálnak, ami a szerző hatáskörén kívül áll (pl. egy könyv borítója vagy fülszövege), és ezt negatívumként az egész műre rányomják. Az ilyen kritika (vagy szimplán rosszindulatú megjegyzés) az, amit meg kell tanulni nem felvenni, hiszen az ember nem tud mindenki izlésének megfelelni. És erre nem is szükséges törekednünk, azt hiszem.

Amiről még mindenképpen szót szeretnék ejteni, az, hogy fogalmazzunk meg mi kritikát. Mindenképpen tisztelettel kell fordulnunk az író és a műve felé, még akkor is, ha nem minden megoldás tetszett a szövegben. Észben kell tartanunk, hogy nem a mi  véleményünk az egy és igaz út, tehát semmiképp sem szabad kioktatónak lennünk. És azon sem szabad megsértődni, ha az író nem ért egyet a kritikánkkal. Illetve fontosnak tartom azt is, hogy a jó megoldásokat, szép képeket is kiemeljük, hogy ne csak a negatívummal legyen tele a kritikánk.

Hogy a többiek hogy vélekednek a témáról, megtudhatjátok a linkeket követve:

2018. június 8., péntek

Könyvheti kaland

forrás: Facebook
Tegnap kezdődött a 89. Ünnepi Könyvhét, amit már hetek óta vártam, mert az Athenaeum Kiadó meghívta Cecelia Ahernt, a Lantmadár című regénye magyar megjelenése apropóján. Az mondjuk érdekes, hogy fogalmam sem volt, ki a szerző, csak annyit tudtam, hogy az egyik könyve karácsony óta a éjjeliszekrényemen csücsül. Aztán kiderült, hogy ő írta többek között a P.S. I Love You-t, és a Love, Rosie című film (ami egyébként padlóra vágott anno, mikor láttam, persze jó értelemben) alapjául szolgáló könyvet is (Ahol a szivárvány véget ér). El is határoztam, hogy ezt a könyvet beszerzem, a Vörösmarty téren tartandó bemutatóra is.

Minden klassz, én egyre csak számoltam vissza a napokat, majd szerda este kiderült, hogy a kishúgom elfelejtette, hogy gyermekemre vigyáznia kéne,
míg az anyja kiéli könyves-rajongós hajlamait. Biliborulás, világfájdalom, teljes lemondás. Menet közben már belelovalltam magam abba is, hogy dedikáltatok pár könyvet Berg Judittal, de így ez is a kútba hullott.

Elkeseredve számoltam be apjuknak a helyzetről, aki viszont csak annyit mondott, hogy menjek csak és vigyem el a lányt is magammal. Na, ezt egy pöttyet meredeknek éreztem, merthát mekkora tömeg van egy Könyvhéten?! Ráadásul délelőtt az eső is leszakadt.

Aztán csodák csodája, ebéd után kisütött a nap, felszáradtak a pocsolyák. Lánykám fél négykor jelezte, hogy köszöni, kialudta magát. Én meg elkezdtem számolni. A nyitóbeszédre ugyan nem értünk volna ki, ha megszakadunk sem, de talán Berg Judit dedikálására igen. Ráadásul öttől volt Cecelia Ahern könyvbemutatója... Végül addig-addig tötymörögtünk, hogy negyed hatra sikerült kiérni a Vörösmarty térre, de ott voltunk, és a nagyszínpadon már javában tartott a beszélgetés Ceceliával.

Amíg én próbáltam kideríteni, hol dedikál Berg Judit, beültünk a közönség soraiba, aztán kerestünk egy térképet a standokról, miközben kicsi háromévesem kiszúrta az oroszlános szökőkutat a színpad mögött. Mondanom sem kell, kislányom számára az nagyobb élmény volt, mint a könyvbemutató, így felmásztunk oroszlánt simogatni és pancsolni egy kicsit. Majd mikor kellőképpen vizes lett a gyermek keze, elindultunk Berg Juditot keresni, akit meg is találtunk, de épp interjút adott. Így hát visszamentünk Cecelia háta mögé oroszlánozni egy kicsit. 

A Nagyszínpad hátulról

Sajnos a beszélgetésből és a könyvbemutatóból nem sokat hallottam, de annyit leszűrtem, hogy egy kedves, mosolygós, ráadásul igen termékeny szerző áll a könyvek mögött (ha jól csíptem el, Cecelia évente egy regényt ír!). Igazán emberi volt.

Újabb kör pancsolás után felkerekedtünk újra a Pagony standja felé, ahol már nem láttunk dedikáló Berg Juditot. Viszont volt sok szép színes könyv, meg egy kisbaba, aki igencsak lekötötte kicsi lányom figyelmét. Miközben ő ismerkedett, észrevettem a szomszéd standnál kedvenc mesekönyvünk szerzőjét. De mivel többekkel beszélgetett, nem akartam megzavarni. Inkább beszereztük a legújabb Maszat-könyvet, és Ilcsi meghallgatott egy mesét, amit az egyik pagonyos hölgy késségesen felolvasott neki. Tőle aztán megkérdeztem, hogy Berg Judit nem dedikál-e máskor is, mire elmondta, mikor lesz az, de felhívta a figyelmem, hogy a szerző még itt van. Erre töredelmesen bevallottam, hogy hát jó, de nem merek odamenni, nem szeretném zavarni, ha már hivatalosan nincs itt. Tudom, elég gáz, de bennem annyira az van, hogy az írók egy szférával fölöttünk állnak (most ne vegyük figyelembe, hogy félig-meddig én is írónak számítom magam). Erre a hölgy nagyon kedvesen felajánlotta, hogy odakísér minket Berg Judithoz.

Így lettünk gazdagabbak egy személyes találkozással. Ilcsi beszélgetett vele pár szót, én meg sűrűn vigyorogtam. Berg Judit is nagyon kedves és közvetlen volt, így nem álltam meg, hogy ne zúdítsam rá családunk szerelmét a Lengemesék iránt. Ennek köszönhetően megtudtam, hogy a történet folytatódni fog egy mellékszál felgöngyölítésével. Már alig várjuk! :)



Összességében nagyon örülök, hogy kimentünk a Könyvhétre. Nem számítottam ennyire jó élményre. :)