2018. szeptember 25., kedd

Hét ok, amiért az introvertáltakból jó írók válnak

Az introvertált embereket sokszor cikizik, amiért csendesek és szeretnek egyedül lenni. Gyakran zárkózottnak tartják őket, pedig csak inkább a számukra fontos emberekkel folytatott, értelmes párbeszédekre tartogatják az energiáikat.

Allison Abrams szerint az introvertáltak "nem egyenlőek a 'magányos farkasokkal', és antiszociálisnak sem szabad címkézni őket -- mivel a legtöbb introvertált nem az. Egyszerűen jobban koncentrálnak a belső ötlet- és fogalomvilágukra, ahogy Sir Isaac Newton és Albert Einstein példája is mutatja."

Tehát miért is lesznek az introvertáltakból jó írók?

1. Az introvertáltak kreatívak.
Míg az extrovertáltak inkább a külvilágból szerzik az ingereket, az introvertáltak élénk belső világgal rendelkeznek, és folyamatosan a képzelőerejüket használják. A kreativitás a képzelettel kezdődik. Az íróknak pedig kreatívnak kell lenniük. Ez munkaköri leírás.

2. Az introvertáltak újítók.
Mivel az introvertált emberek nem alkalmazkodnak a külső hatásokhoz, nagyobb a valószínűsége, hogy új dolgokat próbáljanak ki. Írókként új világokat hoznak létre, melyeket saját szabályrendszerük irányít.

3. Az introvertáltak együttérzőek.
Az introvertáltak tudatában vannak a körlöttük lévő embereknek és az érzéseiknek. Könnyebben beleélik magukat mások helyzetébe, mint az extrovertáltak. Így egyszerűbben tudnak fiktív szereplőket létrehozni és az érzéseikről írni.

4. Az introvertáltak megfigyelők.
Az introvertáltak mindig figyelnek. Tudják, hogyan hallgassanak, és ráhangolódnak a testbeszédre. Inkább arra figyelnek, mit tesz valaki, nem pedig arra, mit mond. Az íróknak jó megfigyelőknek kell lenniük. A karakter- és világépítéshez szükséges a részletekre odafigyelni.

5. Az introvertáltak jól tudnak egyedül dolgozni.
Mivel az introvertáltakat nehezen zökkentik ki a külső hatások, könnyebben köteleződnek el és fejeznek be dolgokat. Az írók tudják, hogy egy történetet elkezdeni könnyű. Az már sokkal nehezebb, hogy egyedül leüljenek és tényleg be is fejezzék azt.

6. Az intorvertáltak gondolkodók.
Mivel az introvertáltak sok időt töltenek egyedül, többet is gondolkodnak mindenen. Az írás és a gondolkodás kéz a kézben jár. Nem írhatsz jól anélkül, hogy jól gondolkodnál. Ahogy Susan Cain mondja: "Van egy szó 'azon emberekre, akik túl sok időt töltenek a saját fejükben': gondokodók."

7. Az introvertáltak kerülik a felesleges csevegést.
Az introvertáltak nem látják értelmét, hogy lényegtelen információt osszanak meg vadidegenekkel. Fölöslegesnek és fárasztónak tartják. Ez egy nagyon jó jellemvonás, amit az írók alkalmazhatnak az írásukba. Nem szabad teletömni a párbeszédet üres csevegéssel.

Van esetleg más is, amit a listához hozzáadnál? Írd meg bátran!

Forrás: Writers Write


2018. szeptember 15., szombat

Írók egymás között - A borítókról

Közérdekű közlemény: A múlt hónapban új taggal bővült a kis csapatunk Krausz Emma, a Twister Médiánál megjelent Osztálykép szerzője személyében. Bejegyzését a kezdő írós hibákról ide kattintva éritek el.

~~~~~~

Szeptemberben a borítókról elmélkedünk. Azt hiszem, mindenki egyet ért azzal, hogy egy könyv borítója kulcsfontosságú, hiszen ez az egyik első dolog, amivel az olvasó találkozik. Lehet, hogy dönti el, hogy haza viszik-e a regényt vagy sem. Szóval milyen is legyen az a borító?
Őszintén szólva számomra a kevesebb több, így az egyszerűbb borítókat kedvelem. Nem tartom feltétlenül fontosnak, hogy emberek, arcok legyenek rajta. Ezért nem is nagyon tudom hova tenni azokat a főleg YA regényeket, amik a borítón kisportolt és csupasz felsőtestű, csábos pillantású férfiak szerepeltetnek. Valószínűleg bennem van a hiba, hogy ezekről a Romána- és Tiffany-féle történetekre asszociálok. Persze az is nyilvánvaló, hogy nem én vagyok a célközönség. :D Mindenesetre számomra az ilyen borítókon túlságosan sok az emberi jelenlét.
  

És akkor most ellent is mondok magamnak, amikor elárulom, melyik az egyik kedvenc borítóm:

Forrás: moly.hu


Arthur Golden Egy gésa emlékiratai című könyve megbabonázott, amikor tizenhat évesen rátaláltam a könyvtárban, és ennek nagyrészt a borító az oka. Emlékszem, milyen áhítattal emeltem le a polcról, és tartottam a kezemben. Azóta is odavagyok érte. Sokkal jobban tetszik, mint a  moziplakátos verzió. Igaz, a színésznő gyönyörű, mégis hiányzik valami. 

De nem csak ezzel kapcsolatban érzem ezt. Például Emily Giffin Something Borrowed című regényének is jobban szeretem az eredeti borítóját. Valahogy a filmplakátos borító olyan... mintha rá akarnák erőltetni az olvasóra, hogy a mozi alapján képzelje el a szereplőket. Persze értem a marketinges megfontolást is.

Forrás: moly.hu

Amit még nagyon szeretek, az Jojo Moyes Me Before You trilógiájának borítói. 

forrás: jojomoyes.com

Egyszerűek, letisztultak, egy pici utalással a történetre. És az a betűtípus! Számomra egy jó betűtípus ütősebb mint egy jóképű modell. De mint már említettem, ez a koromból adódik.

És ha már emlegettem Emily Giffint korábban, meg kell mutatnom a legutóbbi regénye borítóját!

forrás: moly.hu
Ebbe első látásra beleszerettem, pedig semmi extra nincs rajta. De a színek, a szöveg és a pöttyök összhatása szerintem annyira jó, hogy rögtön úgy éreztem, birtokolni akarom ezt a könyvet. Ez mondjuk még várat magára, de kívánságlistán van. :)

Aztán ott van még Jane Austen Emmája, a Penguin kiadásában. 



Magával ragadott a borítóra nyomtatott cuki kis székes minta. Aztán kiderült, hogy ez egy ötvenkötetes, klasszikusokat felvonultató sorozat egyik tagja, és mindnek hasonlóan szépséges borítója van!

Forrás: Juniper Books

Számomra ilyen a jó könyvborító. Hogy Emma, Fanni és Gabi mit gondol a témáról, a nevükre kattintva megtudhatjátok. Jó olvasást! :)

2018. szeptember 4., kedd

Jojo Moyes: Sheltering Rain

Sok hónapos lemaradásban vagyok olvasási élményeimmel, de ma végre megírtam ezt a kis beszámolót Jojo Moyes Sheltering Rain című regényéről. Sajnos a könyv magyarul nem jelent meg, de remélem lesz olyan, aki kedvet kap hozzá, hogy angolul is nekiugorjon. Íme a fülszöveg:

Miután fiatalon elszökött írországi vidéki otthonából és eltávolodott az anyjától, Kate megfogadta, hogy mindig a barátja lesz lányának, Sabine-nak. Csakhogy a történelem ismétli önmagát, és most Kate egy kettejük között folyamatosan táguló szakadékkal találja szemben magát. Most, hogy Sabine épp írországi útja előtt áll, hogy találkozzon a nagyanyjával, akit Kate elhagyott, Kate elmereng azon, hogy jutottak idáig, és mit tehet, hogy ezt a szakadékot betemesse.

Joy számára egy megvalósult álom, hogy találkozhat az unokájával. A lányától való fájdalmas elszakadás után alig várja, hogy időt tölthessen Sabine-nel. Azonban amint a lány megérkezik, a közös nevező hiánya hamar lelombozza lelkesedését. És ahogy Sabine kiszámíthatatlan, kíváncsiskodó természete arra kényszeríti Joy-t, hogy szembe nézzen rég eltemetett titkaival, a nő rájön, hogy talán ideje végre begyógyítani a régi sebeket.

Nagyon nehezen kezdtem neki ennek a beszámolónak. Nem azért, mert rossz lenne a regény, épp ellenkezőleg! Engem teljesen magával ragadott a három nő története, ahogy a útjaik összefonódnak, majd szétválnak. Számomra ez egy igazán női történet volt. Annyi minden felmerül benne az anya-lánya kapcsolattól kezdve a túlféltés, elengedésen keresztül a ragaszkodásig. Olyasmik, ami minden anya és gyermek életében előkerülhet, éppen ezért nagyon könnyű azonosulni bizonyos szereplőkkel vagy legalábbis helyzetekkel. 

Valahol megértettem Kate-et, hogy mindent megtesz azért, hogy az ő kapcsolata a lányával ne fusson vakvágányra, ahogy vele és az anyjával történt. De persze egy kamasz igényei legtöbbször nem esnek egybe a szülőével... És ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy jó, ha a gyerekünk barátja akarunk lenni? Szükség van erre? 

Vagy ott van Joy, aki szintén a legjobbat akarta a gyerekeinek azzal, hogy keményen fogta őket és szerette volna, ha aktívan bekapcsolódnak a családi vállalkozásba. Csakhogy Kate nem az anyja által megálmodott utat választotta. Az ellentéteik látszólag feloldhatatlanok, csak úgy mint Kate és Sabine esetében. Az egyetlen megoldásnak a távolság tűnik, és a kötelékek lazítása anya és lánya között, amit nagyon egyikük sem akar szorosabbra kötni az évek múlásával. Hibáztathatjuk ezért bármelyiküket is? Nem hiszem.

Ebbe az ismeretlen, szabályokkal teli közegbe érkezik a dacos kamasz lány. Őszintén kíváncsi voltam, hogy fog kijönni a szabadon nevelt, az anyja majomszeretével mindig elárasztott lány a látszólag csak a lovaival elfoglalt, saját rutinjára nagyon odafigyelő nagyanyjával, akivel egyszer találkozott még kicsi korában. Nem indul rózsásan a kapcsolatuk, persze. Sabine-t nem hozzák lázba a paripák, se a dohos, lepukkant nagyszülői ház, ahol se internet, se szórakozási lehetőség a közelben. Ráadásul ott a beteg nagyapa, akinek jelenléte belengi az egész helyet, még ha fizikálisan sokszor csak a szobájában tartózkodik. 

Aztán a tüskés lány szép lassan felenged, ahogy régi családi fotókra bukkan, és ez segít felépíteni a hidat közte és a nagyanyja között. Joy mesélni kezd a család múltjáról, és Sabine olyan oldaláról is megismeri felmenőit, amiről addig mit sem tudott. Máshogy kezdi szemlélni a házat és az egész birtokot. Fokozatosan közelebb kerül a nagyszüleihez, mint az anyja, amíg velük élt. A nagyapjával különösen jó viszonya lesz, bár a férfi annyira beteg, hogy gyakorlatilag csak fekszik az ágyban, és nem szól semmit. Sabine mégis mellé szegődik, beszél hozzá, és olyan apafigurát talál benne, amilyen neki nem adatott meg. Talán kissé túlidealizálja az alakját a régi történetek alapján, amit Joytól hall.

Sabine szép lassan megszelídül, Kate viszont egyre inkább szétesik londoni otthonában. Kapcsolata a lányával és szeretőjével kilátástalannak tűnik. Utóbbival szakítanak is, így a nő a lányára összpontosít. Apja betegsége miatt haza is utazik, és talán ő csodálkozik leginkább a Sabine-ban végbement változásokon. Ám kapcsolata az anyjával és a lányával úgy tűnik, holt pontra jutott.

Egy másik nem mindennapi anya-lánya szál Mrs. H., Joy-ék szakácsa. és Annie történetét öleli fel. A lány súlyos depresszióját anyja csendes, odaadó szeretettel kezeli, és ott segít neki, ahol tud. Nincsenek kitörő érzelmek, csak visszafogott, szívmelengető szeretet.

A legmegdöbbentőbb számomra az volt, ahogy ez a depressziós, befordult lány kulcsfigurává válik abban, hogy Joy, Kate és Sabine egymásra találjon. Igazán nagy csavar ez a történetben, nem is lövöm le a poént. Mindenestre az élmény, amit ezek a nők együtt átélnek mindenki számára sorsfordítóvá válik.

Bár a történet vége nem teljesen lezárt, azért elég reményteljes. Szívem szerint tovább olvasnám a család történetét, kíváncsi vagyok, hogy alakul a sorsuk a jövőben. 

Számomra a könyv leginkább a nőkről szólt, bár nagyon jók voltak a férfi karakterek is. Odavoltam érte, hogy senki nem fekte vagy fehér, mindenkinek megvoltak a maga hibái (nemcsak jellembeli, de testi is) és erősségei. Igazán emberire sikeredtek. Ráadásul Moyes zseniálisan ír kamaszokat, nagyon szerettem Sabine karakterét.

Annyi mindent el lehetne mondani még erről a regényről, de most ennyivel befejezem. Az biztos, hogy ez a regény letaglózott, megnevettetett, elgondolkodtatott, megbőgetett. Voltak benne mondatok, amiket újra és újra elolvastam. A Sheltering Rain egy gyönyörű és sokrétű történet generációkon átívelő anya-lánya kapcsolatról, szeretetről és elfogadásról. Szívből ajánlom mindenkinek!