2019. július 3., szerda

Könyves szösszenetek - Cecelia Ahern: Where Rainbows End

Tavaly kezdtem olvasni és idén fejeztem be. Igazán jól indult így az évem. :) Nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz a könyv, mert az ebből készült filmet nagyon szerettem. Hát, más volt, egyáltalán nem erre számítottam. 

forrás: moly.hu

Egy részről sokkal izgalmasabb a könyv, mivel sokkal nagyobb időintervallumot foglal magába, mint a film. Nagyon szerettem Rosie és Alex barátságáról olvasni, ami kisiskolás korukban kezdődött, és idős korukig kitartott. Ráadásul mindezt levelek, emailek és csetelések formájában követhettem nyomon! Kissé megdöbbentem az első felismerés alkalmával, hogy ez nem egy "rendes" regény, de aztán persze nem volt vele semmi gond. Beszippantott egy pillanat alatt, hiszen Rosie fantasztikusan jól megírt karakter, jókat nevettem és bánkódtam vele együtt. Ráadásul annyira jó szövege van a szereplőknek, tényleg felüdülés olvasni! 

Más részről, mindamellett, hogy egy könnyed regénynek tűnik, a Where Rainbows End nagyon fontos és komoly témákat feszeget. A mindent átvészelő barátság, a már kevésbé erős szerelem, a házasság, gyermeknevelés, karrier, család és álmok megvalósítása közötti állandó frusztráció, gyász, valamint az újrakezdés lehetősége/szükségessége sokak számára ismerősen csenghet.



Sokszor megmelengette a lelkem ez a könyv. Minden nehézség ellenére Rosie tele van reménnyel, még a legmélyebb ponton sem adja fel. Képes újrakezdeni, még ha saját vágyait egy kicsit félre is kell tennie. Hihetetlenül erős karakter, legalább is számomra sokat adott.

Sok frusztrációmra rezonáltak a történet  különböző fordulatai. Ám amiért a legjobban szeretem ezt a regényt, az az, hogy segít felismerni, hogy soha nincs késő semmihez. Legyen az karrierváltás, egy saját otthon megteremtése, vagy az igaz szerelem megtalálása.

Cecelia Ahern csodálatos könyve igazán a szívembe talált. Biztos vagyok benne, hogy nem ez az utolsó regény, amit olvasni fogok tőle. Szívből ajánlom mindenkinek!

2019. június 30., vasárnap

Írók egymás között - Műfajok

Júniusi témánk a zsánerek köré fonódott, miután azon elmélkedtünk egy beszélgetés során, hogy egy szerzőnek feltétlenül ugyanabban a műfajban kell-e alkotnia mindig. Fanni, Emma és Gabi véleményét a nevükre kattintva éritek el.


A téma kapcsán bennem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy vajon érdemes-e kalandozni az irodalom tengerén, vagy inkább meg kellene maradni annál a műfajnál, ami egyszer már bejött. Aztán óhatatlanul is Stephen King jutott eszembe. Bár őt a sokan horrorszerzőként tartják számon, az életművében számos olyan regény található, amelyeknek köze nincs a horrorhoz, annál inkább a misztikumhoz vagy a lélektanhoz. És ez a sokszínűség még inkább megerősíti azt a véleményem, hogy ő egy zseniális író.

De én King bácsi nyomaiba sem érek, szóval tartom magam ahhoz a fontos írós "szabályhoz", vagy nevezzük inkább jó tanácsnak, hogy arról írj, amit ismersz. Én a lányregények, NA világában érzem magam kompetensnek, főleg ilyesmiket is írok, és nehezen tudnám elképzelni, például, hogy YA-t vagy krimit írjak.

Hacsak nem kap el egy ilyen ötlet, hogy írjam meg.

Itt lesz érdekes a dolog. Teljesen egyetértek ugyanis Elizabeth Gilberttel abban, hogy az írás valami varázslatos dolog, és az irányítás nincs olyan mértékben a mi kezünkben, mint amennyire azt hisszük. Van, hogy egy olyan ötlet bukkan fel, amire nem vagyunk felkészülve, talán még ijesztőnek is tűnik, mégis meg kell írni. És ha ez egy detektívregény, amit egyébként még sose írtál, akkor azt írsz.

forrás: pixabay.com

Ezzel meg is érkeztem a saját válaszomhoz: ha olyan téma kelti fel az érdeklődésed, ami számodra addig ismeretlen zsánert kíván meg, akkor hajrá, lépj ki a komfortzónádból! Még ha félelmetes is, meglepően jól is elsülhet.

Azt azonban elképzelni sem tudom, hogy lehet megrendelésre vagy külső elvárásnak megfelelésből olyan zsánerben alkotni, amitől egyébként idegenkedem. Ha nincs belső hajtóerő, szerintem a végeredmény sem lehet túlzottan élvezhető.

Ti mit gondoltok a témáról? :)

forrás: pixabay.com

2019. május 18., szombat

Könyves szösszenetek: Lauren Weisberger: The Devil Wears Prada

képforrás: moly.hu
Tavaly végre megszereztem Az ördög Pradát viselt hangoskönyvben. Már azóta szemeztem vele, hogy megtudtam, a filmet egy regény alapján készítették. Kíváncsi voltam, milyen lesz, mert a mozit nagyon szerettem.

Nos, nekem egyszer elég volt. Nem volt vele nagy baj, az alapszituáció nagyon is ismerős volt: Andy ugyanolyan (hozzám hasonló) nulla divatismerettel csöppent a magazinhoz, mint a filmben, ellentétben Emilyvel, aki él-hal a Runway magazinért. Persze szépen belerázódik, egyre több ismeretet szerez a márkás ruhák és kiegészítők világában. Engem mondjuk kifejezetten zavart a ruhaösszeállítások felsorolása, mert a legtöbb dolgot nem is tudtam elképzelni.... De sebaj, Andy a munka hősővé avanzsál, miközben szövögeti tovább az álmát, hogy egyszer igazi íróvá válhasson, és lassan eltávolodnak egymástól a barátjával, Alex-szel.

A meglepetés a filmhez képest Lily karaktere, aki Andy legjobb barátnője. Az ő személyéhez kapcsolódik a döntéshelyzet, ami azon a bizonyos párizsi divathéten jelentkezik. Ám mielőtt erre rátérnék, meg kell említenem az Ördögöt, azaz a Runway főszerkesztőjét.

Azt kell mondnom, minden elismerésem a szerzőé, mert kevés fiktív karaktert utáltam ennyire, mint Miranda Priestly-t (Szaszkó Gabi Maggie Penningtonját mondjuk nem sikerült letaszítania a trónról). A filmben egy kemény, de azért a felszín alatt érző szívű nőt láttunk a magazin élén, akit Meryl Streep személye azért szerethetővé tett. Nos, a könyvben erről szó sincs! Miranda kegyetlen, érzéketlen, igazi boszorkány. Törtető és egy fikarcnyi kedvesség sem szorult belé. Egy hangyakörömnyi sem. Neki csak a magazin számít, semmi más. Joggal félnek tőle az alkalmazottai, akiket egy darab rongyként kezel.

Kíváncsi voltam, kibírja-e mellette Andy egy évig. Én szerintem egy hétig nem bírtam volna mellette. Persze Andrea kitartóan küzdött azért a bizonyos ajánlólevélért, egészen a párizsi úti incidensig. 

Na és itt jön a SPOILER! 

Merthogy akkor, amikor a divat fővárosában az egyik legdurvább munkája közepén jött a hír, hogy a legjobb barátnője autóbalesetet szenvedett, kétséges, hogy túléli-e, és Andy semmi megértést vagy együttérzést nem talált Mirandában, amikor előbb haza szeretett volna utazni, végre elküldte őt a jó francba és otthagyta! Na, ez volt a pont, ahol felujjongtam! Andy megtette, amit már a legelején kellett volna. Jobb később mint soha, persze.

És még a világ sem billent ki a tengelyéből, amiért valaki otthagyta az állást, amiért lányok milliói éltek-haltak. Andy morális győzelmet aratott, amit baromi jó volt olvasni. Nagy a szám, persze, nem hiszem, hogy nekem lett volna merszem elküldeni Mirandát melegebb éghajlatra, de azért felemelő érzés volt azt látni, hogy Andy megtette. És nem halt bele. Sőt, közvetve Miranda által jutott munkához. Mondanom sem kell, hogy nem a suttyomban írt kedves--szentimentális ajánlólevélről beszélek, ami a film zárása volt, hanem Miranda egy korábbi asszisztense vette szárnyai alá. Képzelem, milyen jókat sztorizgattak.

Szóval minden jó, ha a vége jó! Van ennek egy folytatása is, Andy életét mutatja be tíz évvel később. szintúgy egyszerolvasós/-hallgatós, nem is térnék ki rá most. Ha érdekel, nézz utána!

Értékelés: 3/5

2019. május 16., csütörtök

Nem írós kalandok

Az elmúlt három hónapom nagyon nem az írásról szólt, amiért eléggé marcangoltam magam. Ami persze hülyeség volt, hiszen nem véletlen alakult így. Az ok pedig nem más, mint hogy egy álmom valóra vált: egyetemi szemináriumot tartottam. Ráadásul 20. századi ír dráma és költészet témakörben! Aki ismer, az tudja, hogy mennyire odavagyok az írekért. Szóval igent mondtam a lehetőségre.


Mondanom sem kell, nem kis kihívás volt. Januárban már azon pörögtem, hogy oldjuk meg az éppen félévessé váló gyermekem délelőtti etetését, amíg el nem kezd pépeset enni, illetve jött a feszültség, hogy sokkal többet kell készülni egy órára mint hittem. 

Arról nem is beszélve, hogy hetekig küzdöttem az imposztor-szindrómával, holott ír drámából írtam a mester szakos szakdolgozatomat, és a maximalizmusommal, ami miatt nem mindig éreztem az óráimat elég jónak.

Tizennégy héttel és a kedves egyetemi tanárommal, mentorommal folytatott két, hosszas telefonbeszélgetéssel később azonban már azt mondhatom, hogy minden nehézséggel együtt szuper élmény volt a tanítás. Rengeteget tanultam magamról. És nem utolsó sorban élveztem a munkát. Boldoggá tett minden jól sikerült óra.

És ami a legjobb: végigcsináltam. Minden félelmem ellenére igent mondtam rá, és nem bántam meg. Elvégre milyen sűrűn kap lehetőséget az ember arra, hogy megvalósíthassa az egyébként lehetetlennek tűnő álmát? Sőt, az egyetemmel egyszerre egy másik vágyam is valóra vált: fordítói munkát kaptam egy igazi kiadótól! 

Szóval most irtó hálás vagyok a Gondviselőnek ezekért a lehetőségekért. Igyekszem arra figyelni, amit elértem, megtettem, és értékelni az eredményeim. Mert bizony nem semmi három hónap áll mögöttem! 

Remélem, most sikerül majd visszacsempésznem az írást az életembe. Van pár megkezdett és befejezésre váró novella- és regényötletem, de ki tudja, mit hoz az év második fele! :)

2019. május 13., hétfő

Írók egymás között - Pénz és írás


Ebben a hónapban a pénz és írás kapcsolatát vesszük górcső alá. Persze erről a leghitelesebb képet Gabi és Emma tudja lefesteni, hiszen ők már publikált írók, de Fanni tapasztalatai is nagyon érdekesek! Azért én is összeszedtem a gondolataimat ezzel kapcsolatban. Fogadjátok szeretettel!


Tegye fel a kezét az, aki soha nem játszott el a gondolattal, hogy ír egy könyvet, ami olyan sikeres lesz, hogy hónapokig trónol majd a New York Times Bestseller listájának tetején! Persze dőlni fog a lé, és soha többé nem kell majd dolgoznia, úgyhogy csak az írásra összpontosít onnantól kezdve. Ez az álom. Nagyon jól ismerem, mert gimnazista koromban én is játszadoztam vele.

A valóság viszont innen messze áll.  Én erre úgy egyetemistaként jöttem rá, amikor kezdett kikristályosodni bennem a bizonyosság, hogy a könyvkiadás nem egy tündérmesébe illő valami. Meg úgy egyáltalán a nagybetűs életben semmi sem az. Ahogy jobban ráláttam a dolgok menetére, egyre inkább rám nehezedett a felismerés, hogy ismeretség, protekció nélkül kiadóhoz bekerülni iszonyat nehéz. 

Ráadásul a profit-központú, kapitalista valóságban a kreatív foglalkozásokat kissé lenézik. Mert nincs benne pénz. Nem hoz hatalmas bevételeket. Nem lehet megélni belőle. Itthon nem. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok sem Stephen King, sem J.K. Rowling, aki elő tudna állni a következő megaszenzációval, így húszas éveim elején átgondoltam az életem, és az egyetem után rögtön dolgozni kezdtem egy multinál.

Merthogy mindenhonnan az jön, hogy nagyon fontos, hogy jól keress, hiszen kéne enni, ruházkodni, rezsit fizetni, a lakástörlesztésről nem is beszélve. Ami teljesen természetes is, csakhogy annyira át tudja venni az ember felett az irányítást a pénz hajkurászása, hogy írásra, alkotásra már nem is marad energia. Én legalább is így jártam. 

Évekig nem írtam, mert nem láttam értelmét, és lelki erőm sem volt hozzá. És igen, gyáva voltam. Hagytam, hogy a bizonytalanságom és a félelmeim eluralkodjanak rajtam.

Közben titkon irigyeltem a legjobb barátnőmet, aki meg merte tenni az első lépéseket az íróvá válás felé. Én soha nem voltam bátor.

Ám egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kizárni az írást az életemből. Visszasettenkedett hozzám, a lábamhoz dörgölődzött akár egy macska, aki azt akarja, hogy foglalkozzanak vele. Úgyhogy engedtem neki, és megírtam a novellát, amit hozott nekem. Nem ez lett életem fő műve, de azt az élményt, amit a megírása jelentett, ahogy beszippantott maga a cselekvés, nem felejtem el. 

Akkor tényleg be kellett látnom, hogy nem a pénzért akarok én írni, hanem mert írnom kell. Mert valami vonz felé, mert írásban sokkal jobban ki tudom fejezni magam, mint szóban. Ilyenkor vagyok igazán elememben. És igen, erre időnként emlékeztetnem kell magam, mert könnyen elbizonytalanodom, de a vége mindig ez lesz. Szerelmes vagyok az írásba. 

2019. április 12., péntek

Írók egymás között - Az írói munkamódról

Arról már írtunk korábban, mivel hozzuk magunkat írós hangulatba. Most azonban arra gondoltunk a kolleginákkal, hogy ebben a hónapban azt osztjuk meg veletek, milyen módszerrel szoktunk írni.

Valamilyen szinten világéletemben kényszeres voltam. Például, ha olvasásról van szó, én nem tudok nem az elejétől a végéig haladni. Ismerek olyat, aki azzal kezd neki egy könyvnek, hogy elolvassa az utolsó húsz oldalt, hogy tudja, mire számíthat, és csak azután kezdi az elejétől. Na, hát én aztán nem ez a kategóra vagyok. Nekem muszáj lineárisan haladnom.



Ugyanígy működöm írás közben is. Van egy ötletem, általában egy alapszituáció, amiből elindulok, és nagyjából tudom, mi a végcél. De a köztes események általában menet közben derülnek ki. 

Fontosabb dolgokról készítek ugyan jegyzetet, de például későbbi jelenetek nem írok meg előre, hogy beillesszem az adott helyre, amikor odajutok. Inkább érlelgetem magamban, és alig várom, hogy végre elkérkezzen az a pont a történetben, ahol végre kiírhatom magamból. Lehet, hogy ez nem annyira célravezető, de én valahogy nem szeretem több fájlban tárolni a szöveget. 

Számomra olyan jó érzés egy szépen hömpölygő folyamot alkotni. Talán pont azért, mert nem tervezek meg minden jelenetet már a legelején, és én is kíváncsian várom, hogy bontja ki magát a történet, milyen meglepetéseket tartogat.

Ez az én nem túl izgalmas írásmódszerem. Ha kíváncsi vagy Emma, Gabi és Fanni hogyan alkotnak, a nevükre kattintva megtudhatod! Jó olvasást! :)

2019. április 7., vasárnap

Könyves szösszenetek: Lengemesék

A tavalyi évünk egyik meghatározó könyve Berg Judittól a Lengemesék volt. Ha nem olvastuk el a gyerekeknek legalább négyszer a négy kötetet, akkor egyszer sem. Az izgalmas történetek teljesen elvarázsolták a csemetéket, főleg az ikreket. Nem is csoda, hiszen Füttyös Vilkó bátorsága és kalandjai igazán vonzó lehet a négy-ötéves korosztályba tartozó fiúknak.


forrás: moly.hu

Mivel a meséket hol én olvastam, hol Apa, volt olyan fejezet, amiről teljesen lemaradtam annak ellenére, hogy számtalanszor végigértünk a mesén. Így hát én is elkezdtem a nádtengeri történeteket, kiváltképp azért, mert a szívemhez nőtt Vilkó.


A fő konfliktus a mesében, hogy Vilkó haja nem barnul be, azaz nem válik felnőtté, amikor a barátai is. Így nem csatlakozhat az őrzők csapatához, amire viszont rógóta vágyik. Bár megpróbálja megsürgetni felnőtté válását különböző módokon, végül elfogadja, hogy várnia kell még. Mivel azonban barátait gyakrank elszólítja a kötelesség, Vilkó sok időt tölt egyedül, és különböző kalamajkákba keveredik bele.


Bár én kislányként (is) meglehetősen visszahúzódó voltam, a kis lengegyerek vagánysága megérintett. Mert bár sokszor merészkedett tiltott területre, a legtöbb esetben nem öncélú, értelmetlen vagányság hajtotta. Bátorsága, amit a felnőttek gyakran vakmerőségnek ítéltek, mindig segítő szándékkal párosult. Legyen szó az ebihalak megmentéséről, vagy az egész lengenép jólétéről.

Vilkó igazi kis hős, aki képes túllátni a felnőttek merev szabályain és gyermeki őszinteségével megkérdőjelezi annak jogosságát, hasznát. Szerettem benne, hogy észreveszi a jót az ősellenségben is, leküzdve az előítéleteket, amiknek tudatában felnőtt.

A másik vonzó dolog ebben a történetben az, hogy a gyerekek meglátják, hogy valamire érdemes várni. Ez a felgyorsult világunkban elképesztően nehéz, de nagyon is fontos dolog, amit nem árt elsajátítania az ember gyermekének. Számomra nagy segítség ebben Berg Judit könyve.

Én azt is szerettem benne, hogy a karakterek nem csak jók vagy csak rosszak. A pozitív szereplőknek is vannak hibáik, ahogy a negatívakban is találni kedves vonásokat. Ráadásul mindeki képes a fejlődésre, ami szintén példamutató lehet a gyerekek számára.

Ami nekem még nagyon tetszett, az könyv nyelvezete. A gyerekeknek könnyen érthető, helyenként mókás szöveg felnőttként is élvezhető. Mindig szívesen olvastam a gyerkőcöknek.

Nem mondom, hogy a Lengemesék abszolút hibátlan, de nekem az egyik kedvenc mesekönyvemmé vált. Szívből ajánlom mindenkinek!

2019. március 10., vasárnap

Írók egymás között – Írós szorongások


Körblogolásunk e havi témájául az írással kapcsolatos szorongásainkat választottuk. Gondolná bárki is, hogy lehet szorongani az írástól? Pedig lehet! Pláne, amikor az ember nem ír, csak gondolkodik róla. Ráadásul úgy, hogy alapjáraton szorongó személyiség az illető. Márpedig én világéletemben ilyen voltam.

Számomra az egyik legnagyobb aggodalmat az jelenti, hogy úgy érzem, túl későn jutottam arra az elhatározásra, hogy komolyan szeretnék az írással foglalkozni. Korábban már említettem, hogy nagyjából gimnazista koromban kezdtem el intenzíven írni, Gabival volt egy „regényfolyamunk”, amit évekig írtunk saját szórakoztatásunkra különböző méretű és minőségű füzetekbe. Közben novellákat és verseket is írogattam, és tényleg azt éreztem, ez az utam. Aztán jött az egyetem, az írás háttérbe szorult, majd elkezdtem dolgozni, ami annyira leszívott, hogy mellette semmi kreatív energiám nem maradt. És rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogok tudni íróként megélni, ráadásul kiadóknál sincs semmi ismeretségem, így aztán pláne esélyem sincs megjelenni. Szépen le is mondtam az egészről. Úgy négy éve lopakodott vissza az írás az életembe, és nagyjából azóta parázok azon, hogy ehhez én már öreg vagyok, és mennyi időt vesztegettem el, amivel most előrébb lehetnék. Talán. Pedig igazán nem vagyok öreg. De valahogy a kultúránkban annyira az van benne, hogy harmincegy éves korodban már nem az a dolgod, hogy kitaláld, mi is a karriered. Holott annyian vannak, akik harminc, negyven, vagy akár ötven éves korukban váltanak teljesen új munkaterületre. Én meg az elmúlt öt évben főállású anyaként tevékenykedem, szóval igazán nem kéne aggodalmaskodnom. Mégis, ott motoz a gondolat, hogy túl későn kezdtem neki. Ráadásul ott vannak a publikáló ismerősök is, akik esetleg fiatalabbak is nálam, és ez a hang csak felerősödik.

Egy másik nagy szorongásom, hogy mi van, ha nem tudok olyan sokat írni, hogy egy regény legyen belőle. Eddig a leghosszabb művem olyan harmincezer szavas lett, ami leginkább kisregénynek nevezhető. Csomószor jön az aggodalom, hogy mi van, ha én csak ekkora szövegekre vagyok bekalibrálva. És aztán jön a következtetés, hogy semmilyen kiadó nem fog kisregényt megjelentetni, mert az nem költséghatékony. Ergó sose lesz kiadóm. Olykor annyira rápörgök erre a szószámdilemmára, hogy képtelen vagyok írni.

Ha pedig huzamosabb ideig nem írok, jön az újabb szorongás, hogy  nem is vagyok író, hiszen nem írok minden nap. És imposztornak érzem magam, amikor nekiülök ennek a körblogbejegyzésnek. Ilyenkor aztán kapom a fejmosást a kedves kollegináktól, és akkor sikerül kicsit leráznom magamról ezt a fajta szorongást. Aztán persze sokszor visszakúszik ez a gondolat, amit vagy el tudok hessgetni, vagy nem. Persze lehet, hogy publikáló szerzőként sem lennék kevésbé szorongó. Egyszer talán majd tudok erről is írni! J

Ha kíváncsi vagy, Fanni, Emma és Gabi milyen írással kapcsolatos aggályokkal küzdenek, kattintsatok a nevükre! Találkozunk jövő hónapban!

2019. február 14., csütörtök

Írók egymás között - Írói példaképek


Mint az már talán ismeretes, nem csak írni szeretünk, hanem olvasni is. Éppen ezért arra gondoltunk, hogy ezt a bejegyzést a ránk nagy hatással lévő íróknak szenteljük. Íme az én írói példaképeim!




Az első alkalom, amikor úgy éreztem, a vesémbe lát az író, Emily Giffin Something Borrowed című regénye olvasása közben volt. Emlékszem, mennyire magával ragadott Rachel karaktere, aki hasonló érzelmekkel küzdött, amiket én magam is átéltem. Soha azelőtt nem éreztem azt, hogy akár rólam is szólhatna egy történet. Habár még mindig nem sikerült elolvasnom ennek a regénynek a folytatását, de ami késik, nem múlik. Mégis, Emily Giffint azóta is kedvenc íróim közé sorolom, és nagyon szeretnék egyszer én is olyan hatású könyvet írni mint a Something Borrowed.

Forrás: https://www.emilygiffin.com

És ha már vesébelátás, a bejegyzésből igazán nem maradhat ki Liane Moriarty. A Big Little Lies annyira letaglózó volt, hogy még így, hónapokkal a könyv befejezése után is a hatása alatt állok. Lehet azért is, mert ötéves gyerekek szülei, de főleg anyukák a főszereplők, és hát na, igazán azonosulni tudok velük két ötéves gyerek anyukájaként. Mindamellett, hogy Moriarty igazán emberi karaktereket alkotott, a cselekmény felépítésére és a csavarok elhelyezésére is fantasztikusan ügyelt, így sikerült egy letehetetlen regényt alkotnia. Tényleg úgy éreztem a könyv végén, hogy bőven van mit tanulnom. De ha ilyen műveket kell olvasnom ahhoz, hogy jobb íróvá válhassák, hát egye fene! :D

Forrás: https://lianemoriarty.com.au/


Egy másik nagy kedvencem Jojo Moyes. Micsoda meglepetés, igaz? :D Róla már többször is ódákat zengtem, de most is megteszem. Ő nemcsak a témaválasztásai miatt a szívem csücske, hanem a mesteri karakterábrázolása miatt is. Azt hiszem, ez a nő igazán ismeri az emberi természetet és olyan élőn, csodálatosan adja vissza, amit igazi és őszinte ámulattal bámulok. Tőle nagyon sokat lehet tanulni.

Forrás: https://www.jojomoyes.com/

A következő író, akinek vonz a munkássága, Cecelia Ahern. Nagyon érdekes, hogy már akkor foglalkoztatni kezdett a személye, amikor még nem olvastam tőle semmit. Viszont láttam a regénye alapján készült Love, Rosie-t, ami annyira megfogott, hogy mindenképp el szerettem volna olvasni az eredeti történetet. Mielőtt ezt megtettem volna, még hallottam őt beszélni a Vörösmarty téren a könyvhéten az új könyve megjelenése kapcsán, és akkor még szimpatikusabbá vált. Azóta elolvastam a Where Rainbows End című regényét, ami levett a lábamról azzal, hogy az egész levelekből, chatlogokból és emailekből áll! Totálisan ellentmond minden írástechnikai szabálynak, mégis fantasztikusan működik a dolog. Ez a nő nagyon tud valamit. Már csak azért is, mert huszonhárom éves volt, amikor megjelent az első regénye, a P.S., I Love You, amit, azt hiszem, nem kell bemutatni senkinek, mert ha könyvvel nem is, a filmadaptációjával biztos mindenki találkozott. 


Forrás: https://www.cecelia-ahern.com

Van még valaki, akire felnézek, habár ő a dráma műfajában alkotott: Brian Friel. A műveiben a feszültségfokozás és a párbeszéd az, ami mindig magával ragad. Illetve az, ahogy elmesél egy történetet a színdarab adta keretek között. Szerintem zseniális.

Forrás: GettyImages


Számomra ők jelentik a követendő példát. Hogy kik Fanni, Gabi és Emma írói példaképei, a nevükre kattintva kiderül! Jó olvasást! J

2019. január 22., kedd

3+1 kedvenc olvasmányom 2018-ból


Mivel még nincs egy egész hónapja, hogy 2019-et írunk, gondoltam még időben vagyok, hogy hozzak egy bejegyzést a tavalyi kedvenc olvasmányaimról. Ismét sok érdekes történettel gazdagodtam, voltak köztük klasszikus és kortárs irodalmi alkotások is. Igaz, nem mindegyik vált abszolút kedvenccé, de jópár könyv velem maradt. A legnagyobb benyomást a következő regények tették rám 2018-ban.

+1. John Fowles: The Collector
Ezzel a regénnyel már régóta szemeztem, ésígy utólag nem tudom, miért vártam ennyit vele. Zseniális könyv. Frederick és Miranda történte már a legelején foglyul ejtett, és el sem engedett a végéig. Illetve még akkor sem tudtam lerázni magamról. Annyira megdöbbentett, hogy azt el sem tudom mondani. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy jó vége lesz! De Fowles nyilván nem az én reményeimet vette figyelembe, amikor megírta a regényét. :D De persze ez nem baj, mert akkor nem érte volna el ugyanazt a drámai hatást.

Frederick karaktere tele van kettősségel, ez teszi őt egyszerre zseniálissá és félelmetessé. Elképesztő húzás tőle, hogy elrabolja Mirandát és a pincébe zárja, igazán megborult elme. A barbárság és a gyengédség keveredik benne, hiszen hajlandó mindent megvenni, amit csak a lány kér. Azt viszont nem fogja fel, hogy hiába pakolja tele szép ruhákkal, drága parfümökkel a pincét, az ugyanolyan börtön marad.

Frederick vágyik a szépségre, hisz ezért gyűjt lepkéket, amikről hatalmas lexikai tudással rendelkezik. Ám a művészetekhez nem ért, az olvasás hidegen hagyja. Csak Mirandának akar imponálni, azzal, hogy festményeket vesz vagy elolvassa a Zabhegyezőt. Ám egyikkel sem éri el a várt hatást. Bár nekem az az érzésem, hogy akkor sem lenne boldog, ha Miranda beleszeretne, hiszen Frederick képtelen az intimitásra. Egy olyan idealizált érzés után szalad, aminek semmi köze a valósághoz. 

Aztán ennek az őrületnek ellenpólusaként ott van Miranda. Az ő hangján szólal meg a józan ész, a közelem, az élni akarás. Frederick totális ellentéte. Miranda elbeszélése ugyanolyan fájdalmas, ha nem fájdalmasabb, mint a férfié. A kudarcba fulladt menekülési kisérletek, a kilátástalanság, a kiszolgáltatottság olyan szinten frusztráló, hogy hihetetlen. Ezzel együtt hajtott is előre a végkifejlet felé, tudnom kellett, mi történik szerencsétlen lánnyal.

Aztán meg is tudtam, ahogy hirtelen újra Frederick nézőpontjára váltott a történet. Kb. itt vesztettem el a fejem. Miranda meghalt. Egy rohadt tüdőgyulladásba belehalt, mert az a barom nem hívott neki orvost, nehogy lebukjon! Nem is akartam elhinni. Annyira felhúzott, olyan mérges lettem! Ez az egyik legértelmetlenebb halál, amivel regényben találkoztam. És Fowles még ezen a szinten is képes volt fokozni a hangulatot, ahogy bedobta, hogy Frederick meglátott egy gyönyörű lányt az utcán, aki Miranda kiköpött mása volt. Szinte felüvöltöttem, hogy csak ezt ne! Szegény lány... 

Mit ne mondjak, nem ez a legmegyugtatóbb regénybefejezés, amivel valaha találkoztam. Az viszont vitathatatlan, hogy ez egy zseniálisan megírt, nem mindennapi mű. Egész biztos olvasok még mást is John Fowelstól.


3. Jojo Moyes: After You
Ez volt az a regény, amitől a leginkább féltem. Hónapokig tartott, mire kihevertem Will halálát annyira, hogy ne kezdjek el bőgni, valahányszor meghallom az Imagine Dragons Not Today című számát. Amikor már eljutottam a gyász ezen szakaszához, előszedtem a könyvet.

Nem tagadom, azért így sem volt egyszerű olvasmány. Főleg az eleje. Louisa elveszettsége, a feladat, hogy valódi értelmet keressen az életben, mindannyiunknak ismerős lehet, akik valaha elvesztettek egy számukra kedves embert. És ez olykor egyedül nem is megy, a segítség pedig a legváratlanabb helyről érkezhet.

Az After You legnagyobb meglepetése a Lou ajtaján kopogtató tinilány, Lily, aki Will lányának vallja magát, aki csak most tudta meg az igazat, hogy az apja meghalt. Totális ledöbbenés. Őszintén megvallva, én nem is hittem neki. Oldalakon keresztül vártam, hogy kiderüljön, a kiscsaj anyja, aki valóban Will exe volt, az örökségre hajtva bedob egy ilyen kamuszöveget. Ilyesmiről persze szó sem esett, viszont alaposan megborult a családhoz közelállók lelki egyensúlya. 

Lou persze a szárnayai alá veszi, noha nem lenne kötelessége. Bizonyos mértékig visszatér a gondozó szerepkörbe, habár Lilyt nem fizikai értelemben kell pátyolgatnia. Inkább a felnőtté válás felé próbálja terelgetni a kicsit sem visszafogott tinit. Ha már az anyja erre képtelen.

Lily karaktere volt az egyik kedvencem. Moyes zseniálisan ír tinédzsereket! A felszínen egy folyton zsizsgő, bulizós, semmivel sem törődő lányt látunk, ám kiderül, hogy neki is vannak félelmei, csinál hülyeségeket, amiket aztán alaposan meg is bán.

Nagyon szeretem Jojo Moyes karaktereit, mert egyik sem csak fekete vagy fehér, hanem sokszínűek, igazán emberiek. Tele vannak tökéletlenséggel, amitől könnyű azonosulni az egyes szereplőkkel.

A regény sokszor szívbemarkoló, de vannak mókás és szívmelengető pillanatok is. Hihetetlenül jó érzelmi hullámvasúton robogtam végig, ahogy olvastam, és már alig várom, hogy a trilógia harmadik részét is a kezemben foghassam!

2. Harper Lee: To Kill a Mockingbird
Sokat hallottam már erről a regényről, meg hogy akkora siker lett, hogy gyakorlatilag azóta Harper Lee egy regényt sem tudott írni évtizedekig, és a folytatásra ötven évet kellett várni. De hogy miről szól, arról fogalmam sem volt. Aztán egyszer csak eszembe jutott megint, és úgy éreztem, itt az ideje megismerni a történetet. Megszereztem hangoskönyvben, és szinte azonnal magába szippantott a történet.

Nagyon érdekes volt Scout szemszögéből figyelni az eseményeket. A gyermeki játékosság és a komoly témák a legnagyobb természetességgel vegyültek el a történetben. Ez részben Atticus Finchnek, Scout édesapjának köszönhető, aki amellett, hogy  idősebb kortársai szüleinél, egyedül neveli gyermekeit, és időnként több betekintést enged ügyvédi munkájába, mint mások. Így a gyerekek viszonylag fiatalon megismerkednek a bíróságok világával.

A mű egyik legizgalmasabb szála is egy nagy port kavaró perhez köthető, ahol Scout apja a védőügyvéd. Hogy miért akkora szám az egész? Egy fehér férfi kiáll egy igazságtalanul nemi erőszakkal vádolt fekete fiatalember élete mellett. Egy déli államban ez a ’30-as években igazán vakmerő tettnek számított, amellett, hogy nagyjából esélye sem volt a színes bőrű vádlottaknak akár ártatlanok, akár nem.

A tárgyalás teljesen magába szippantott. A feszültség, az egymásnak feszülő indulatok magukkal ragadtak. Harper Lee mesterien építi fel ezt az epizódot. A tanúvallomások, az ügyészi és az ügyvédi beszédek egyészen a hatásuk alá vontak. A tény, hogy Atticus szót emelt az igazságtalanság ellen, megmelengette a szívemet. Azt hiszem, nem csoda, hogy akkora siker lett ez a könyv.

Mindig is érzékenyen érintett az afroamerikaiak története, a rabszolgaság, a kirekesztés, a jogaik kivívása. Bár tudom, hogy a mai napig szembesülnek nehézségekkel, diszkriminációval, ez a regény mégis reményt hordoz és felemel.

1. Liane Moriarty: Big Little Lies
A tavalyi év abszolút kedvence volt ez a regény. Húsbavágóan reális képet kaphatunk az anyai létről, a családon belüli erőszakról, az iskolai zaklatásról. Végig olyan érzésem volt, hogy Liane Moriarty aztán tényleg ismeri az embereket, a vesémbe lát. Volt, hogy a metrón ültem, és a könnyeimmel küzdve be kellett csuknom a könyvet, ha nem akartam, hogy mindenki szeme láttára elkezdjek zokogni. Mert bizony vannak a regényben olyan erős jelenetek, amik szíven ütnek, vagy úgy gyomorszájba vágnak, hogy egy pillanatra a légzés is kihagy.

Több történetszál is fut egyszerre, a legkülönbözőbb háttérrel rendelkező édesanyák életébe enged bepillantást a szerző. És talán a legjobb az egészben, hogy mindegyikükkel azonosulni lehet. Senki nem tökéletes, mindenkinek vannak gondjai, persze ezt egyikük sem akarja a külvilág felé kommunikálni. Dehát ez csak természetes, nem? Ugyan ki akarná közszemlére tenni a lelki (vagy testi) sebeket, amit mind hordozunk? Na ugye! Senki.

Amellett, hogy az érzelmek színes palettáját élheti meg az olvasó, szólni kell a regény felépítéséről, ami szintúgy mesteri! Az egészen egy gyilkossági üggyel kezdődik, ami végigvonul a regényen úgy, hogy az áldozat kilétére egészen a könyv végéig nem derül fény. Olyan feszültséget teremtett bennem a szerző, ami egyre csak hajtott előre, hogy mielőbb megtudjam, ki halt meg! Aztán jött a döbbenet és a végkifejlet, no meg az elismerő bólogatás.

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt a regényt, azt mondanám: zseniális. Érzlemes, vicces, izgalmas olvasmány. Engem teljesen letaglózott és maga alá gyűrt. Nem egyszerolvasós, abban biztos vagyok.


Ezek voltak 2018 legjei számomra. Kíváncsi vagyok, idén milyen történetek kerülnek az utamba. Már most van egy-két cím, ami a kedvencek közé került, illetve jönnek még izgalmas megjelenések. Alig várom, mit hoz még 2019!

2019. január 12., szombat

Írók egymás között - Újévi írós fogadalmak

Elérkezett a január, és úgy gondoltuk, az első bejegyzést a 2019-ben megvalósítandó terveinknek szenteljük. Van egy olyan érzésem, nem az én írásom lesz a leghosszabb. :D Gabi, Emma és Fanni bejegyzését a nevükre kattintva érhetitek el. 

Bevallom őszintén, először nem igazán rajongtam az ötletért, mert az utóbbi pár évben megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit az újévben. Eddig sem tartottam be nagyon semmit, a Goodreads olvasós kihívásán kívül, idén meg aztán pláne minden előre lehetetlennek tűnt. De azért ez a kedves hagyomány csak nem hagyott nyugodni, így december végén szépen megfogadtam, hogy idén többet fogok (vagy legalább is szeretnék) írni.

A meglehetősen elnagyolt fogadalom hátterében nem az áll, hogy nincsnenek  céljaim erre az évre, inkább az, hogy négy gyerek mellett nem igazán jut időm az írásra. Pláne úgy, ha minden héten legalább egy kisbeteg itthon van. Irtó nehéz elfogadni, hogy a fejemben zsizsgő rengeteg tervemet parkolópályára kell tenni. De egyszerűen nem bírom.

Így igazából idénre az a nagy fogadalmam, hogy elfogadóbb leszek magammal szemben, és leadjak az elvárásaimból. Haladok, ahogy haladok. Most ez van.

Sikerekben gazdag, fogadalmakat megtartós új évet kívánok! :)