
Számomra az egyik legnagyobb aggodalmat az jelenti, hogy úgy
érzem, túl későn jutottam arra az elhatározásra, hogy komolyan szeretnék az
írással foglalkozni. Korábban már említettem, hogy nagyjából gimnazista
koromban kezdtem el intenzíven írni, Gabival volt egy „regényfolyamunk”, amit évekig
írtunk saját szórakoztatásunkra különböző méretű és minőségű füzetekbe. Közben
novellákat és verseket is írogattam, és tényleg azt éreztem, ez az utam. Aztán jött
az egyetem, az írás háttérbe szorult, majd elkezdtem dolgozni, ami annyira
leszívott, hogy mellette semmi kreatív energiám nem maradt. És rá kellett
jönnöm, hogy soha nem fogok tudni íróként megélni, ráadásul kiadóknál sincs
semmi ismeretségem, így aztán pláne esélyem sincs megjelenni. Szépen le is
mondtam az egészről. Úgy négy éve lopakodott vissza az írás az életembe, és
nagyjából azóta parázok azon, hogy ehhez én már öreg vagyok, és mennyi időt
vesztegettem el, amivel most előrébb lehetnék. Talán. Pedig igazán nem vagyok
öreg. De valahogy a kultúránkban annyira az van benne, hogy harmincegy éves
korodban már nem az a dolgod, hogy kitaláld, mi is a karriered. Holott annyian
vannak, akik harminc, negyven, vagy akár ötven éves korukban váltanak teljesen
új munkaterületre. Én meg az elmúlt öt évben főállású anyaként tevékenykedem,
szóval igazán nem kéne aggodalmaskodnom. Mégis, ott motoz a gondolat, hogy túl
későn kezdtem neki. Ráadásul ott vannak a publikáló ismerősök is, akik esetleg
fiatalabbak is nálam, és ez a hang csak felerősödik.
Egy másik nagy szorongásom, hogy mi van, ha nem tudok olyan
sokat írni, hogy egy regény legyen belőle. Eddig a leghosszabb művem olyan
harmincezer szavas lett, ami leginkább kisregénynek nevezhető. Csomószor jön az
aggodalom, hogy mi van, ha én csak ekkora szövegekre vagyok bekalibrálva. És
aztán jön a következtetés, hogy semmilyen kiadó nem fog kisregényt megjelentetni,
mert az nem költséghatékony. Ergó sose lesz kiadóm. Olykor annyira rápörgök
erre a szószámdilemmára, hogy képtelen vagyok írni.
Ha pedig huzamosabb ideig nem írok, jön az újabb szorongás,
hogy nem is vagyok író, hiszen nem írok
minden nap. És imposztornak érzem magam, amikor nekiülök ennek a
körblogbejegyzésnek. Ilyenkor aztán kapom a fejmosást a kedves kollegináktól,
és akkor sikerül kicsit leráznom magamról ezt a fajta szorongást. Aztán persze
sokszor visszakúszik ez a gondolat, amit vagy el tudok hessgetni, vagy nem. Persze
lehet, hogy publikáló szerzőként sem lennék kevésbé szorongó. Egyszer talán
majd tudok erről is írni! J
Ha kíváncsi vagy, Fanni, Emma és Gabi milyen írással
kapcsolatos aggályokkal küzdenek, kattintsatok a nevükre! Találkozunk jövő hónapban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése