Írók egymás között – Írós szorongások

Körblogolásunk e havi témájául az írással kapcsolatos szorongásainkat választottuk. Gondolná bárki is, hogy lehet szorongani az írástól? Pedig lehet! Pláne, amikor az ember nem ír, csak gondolkodik róla. Ráadásul úgy, hogy alapjáraton szorongó személyiség az illető. Márpedig én világéletemben ilyen voltam.

Számomra az egyik legnagyobb aggodalmat az jelenti, hogy úgy érzem, túl későn jutottam arra az elhatározásra, hogy komolyan szeretnék az írással foglalkozni. Korábban már említettem, hogy nagyjából gimnazista koromban kezdtem el intenzíven írni, Gabival volt egy „regényfolyamunk”, amit évekig írtunk saját szórakoztatásunkra különböző méretű és minőségű füzetekbe. Közben novellákat és verseket is írogattam, és tényleg azt éreztem, ez az utam. Aztán jött az egyetem, az írás háttérbe szorult, majd elkezdtem dolgozni, ami annyira leszívott, hogy mellette semmi kreatív energiám nem maradt. És rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogok tudni íróként megélni, ráadásul kiadóknál sincs semmi ismeretségem, így aztán pláne esélyem sincs megjelenni. Szépen le is mondtam az egészről. Úgy négy éve lopakodott vissza az írás az életembe, és nagyjából azóta parázok azon, hogy ehhez én már öreg vagyok, és mennyi időt vesztegettem el, amivel most előrébb lehetnék. Talán. Pedig igazán nem vagyok öreg. De valahogy a kultúránkban annyira az van benne, hogy harmincegy éves korodban már nem az a dolgod, hogy kitaláld, mi is a karriered. Holott annyian vannak, akik harminc, negyven, vagy akár ötven éves korukban váltanak teljesen új munkaterületre. Én meg az elmúlt öt évben főállású anyaként tevékenykedem, szóval igazán nem kéne aggodalmaskodnom. Mégis, ott motoz a gondolat, hogy túl későn kezdtem neki. Ráadásul ott vannak a publikáló ismerősök is, akik esetleg fiatalabbak is nálam, és ez a hang csak felerősödik.

Egy másik nagy szorongásom, hogy mi van, ha nem tudok olyan sokat írni, hogy egy regény legyen belőle. Eddig a leghosszabb művem olyan harmincezer szavas lett, ami leginkább kisregénynek nevezhető. Csomószor jön az aggodalom, hogy mi van, ha én csak ekkora szövegekre vagyok bekalibrálva. És aztán jön a következtetés, hogy semmilyen kiadó nem fog kisregényt megjelentetni, mert az nem költséghatékony. Ergó sose lesz kiadóm. Olykor annyira rápörgök erre a szószámdilemmára, hogy képtelen vagyok írni.

Ha pedig huzamosabb ideig nem írok, jön az újabb szorongás, hogy  nem is vagyok író, hiszen nem írok minden nap. És imposztornak érzem magam, amikor nekiülök ennek a körblogbejegyzésnek. Ilyenkor aztán kapom a fejmosást a kedves kollegináktól, és akkor sikerül kicsit leráznom magamról ezt a fajta szorongást. Aztán persze sokszor visszakúszik ez a gondolat, amit vagy el tudok hessgetni, vagy nem. Persze lehet, hogy publikáló szerzőként sem lennék kevésbé szorongó. Egyszer talán majd tudok erről is írni! J

Ha kíváncsi vagy, Fanni, Emma és Gabi milyen írással kapcsolatos aggályokkal küzdenek, kattintsatok a nevükre! Találkozunk jövő hónapban!